... we get the whole spectrum in every Bubble.

.

volt az a szó: ra'j
a nagyanyja szerint kamrát jelent.

.

mindenesetre
vizes volt és a gerincen csaptak át a hullámok, meredek partfala, én meg aztán sebtében pakoltam össze, és csak az ellenőrző jóindulatának és az ismeretségünknek volt köszönhető, hogy visszaadta egy fejcsóválással a maréknyi körömvágó csipeszt és a bicskát is, a karomat közben a merevpórázos sötétbarna vizsla rángatta, és rohannom kellett, felcuccolva, hogy le ne késsem a gépet, ő meg rózsaszín ujjatlan pólót és teniszsortot húzott és leborotválta a szakállát, írt egy hosszú levelet is, de a szavak összefolytak a szemem előtt a papíron, és hiába kérdeztem, nem jött hang - vagy csak én nem hallottam - ki a torkán.
az élet egy geci.
egyre biztosabb vagyok benne, hogy ezután csak valami jobb jöhet.

.

ez valahogy olyan
hogy
meg kell halnom ahhoz, hogy
újra élhessek.

.

jegyezd meg jól ezt a napot örökre:
kettőezertizenöt február tizenötödike.

.

azért volt szopó a mai nappal is.
vannak azok a napok, amikor nem tudod nem észrevenni a nyomort, az igénytelenséget, a kétségbeesést, mert rádköszön minden kapulajban, sőt, az érdektelenséggel átitatott hugyos nadrágszáron is tükröződik. csak neked, csak itt, csak most.
hogy elintézetlen ügyek szaporodnak akkor is, amikor próbálom őket elintézni, szavak reppennek a semmibe, mert súlyuk nincs, vagy talán én vagyok láthatatlan, esetleg értéktelen, ha nem súlytalan, hogy mindenből kettő lesz, mire egynek nekifekszek.
hogy essek kétségbe, nem magamon, nem rajtuk, hanem azon, hogy ennek a világnak és benne minden életnek így kell elszaladnia? tudod-e hogyan szorította a kezem, amikor leültettem? hogy mi volt a tekintetében, amikor végre ki tudta nyitni a szemeit? és az a másik, a rövidre zsugorodó inaktól göcsös kezeivel, amik biztosan mindig fájnak már, nem elég, hogy remegnek, és aztán amikor végül egy olyan kedveskedéssel próbálja a komolyságát venni és az ijedségét feloldani, ami annyira bensőséges, ugyanakkor végérvényes is, hiszen benne van: innen már nincs sok, csak az a kérdés, hogy melyikünk előbb...
a kiszolgáltatottság a legborzasztóbb állapot, amit ember érezhet.

.

zsúfolt éjszaka volt, az már egyszer biztos.
nem emlékszem hol kezdődött, de
z és j jöttek hozzánk, biciklivel. elvoltunk, beszélgettünk, aztán indulni készültek. mi egy panellakásban laktunk, de legalábbis egy más beosztású lakásban, ahol a bejárati ajtó folyosóra nyílt, mielőtt az utcára vezetett volna. szóval állunk a szűköcske folyosón, j már az ajtó mögött, z az ajtó másik oldalán, a folyosó végén. még nevetgélünk, amikor sürgetni kezdenek, hogy gyorsan, csukjam az ajtót, gyanús ember jön. tolom is be, pedig az ember súlya már feszül neki, behajtom, de a kulcsot nem sikerül ráfordítanom, kicsit mintha lemondóan nem is akarnám, hiszen j és z kintmaradtak. az ajtót belöki az ember, aki középkorú, kövér, kopaszodik, a fején maradék haja zsíros és fésületlen, az egész testét ragacsos izzadtság borítja és a napfényt régen látott, fakófehér bőrét vörös foltok és kiütések fedik, mellkason kigombolt, halvány csíkos inget visel, ami feszül a hasán. na ez az ember beront az ajtón, rámnéz, érzéketlen és rideg halszemeivel szinte belém ülteti a rettegést, és szó nélkül beljebb megy. kétségbeesek, mert a kezében egy fényes, világos ezüst, külső táras kurvanagy pisztoly van. de időm sincs cselekedni, én kifordulok az ajtón, be z mögé, miközben hallom, hogy a pisztolyból távozik egy-kettő meg mégegy-mégegy golyó, tompa de erős csattanással. a szobában anyám és hugom, a lövés előtt még annyit sikerül elmondaniuk, hogy apám nincs itthon, mire a fickó válasza az, hogy ő megmondta neki, hogy ez lesz. azon gondolkodom a folyosón, hogy vajon hat vagy nyolc lövedék fér a pisztolyába, de mindegy is, mert kettő még akkor is elég nekünk, meg az is eszembe jut, hogy simán lehet, hogy visszatölti a tárat. az ajtó nyílik, és egyenesen az utca felé, hátra sem nézve távozik az ember.
itt felébredtem.
hogy a következő előtte volt-e, nem vagyok benne biztos, de simán lehet.
egy piros háromajtós kocsiban ülünk, én hátul, hurkasaláta vezeti, és van még velünk egy srác, akit jól ismerek.az út rendben van, egy kereszteződésben rákanyarodunk egy másikra. itt hurkasaláta válogatáskazit keres, és egy pillanatra nem néz az útra, így én, aki látom mi van előttünk, ijedten szólok neki, mire az utolsó pillanatban visszakormányozza a kocsit az útra. az utat ugyanis hirtelen világossárga sáros erős sodrású vízátfolyás borítja, hosszan előttünk. hurkasaláta jól vezet, de persze félünk, mert látjuk az út szélén végig az árokba csúszott kocsikat, ahogy süllyednek le a sáros vízbe, a kétségbeesett sofőrjeiket, akik sírnak, mert nem érkezik segítség, és van pár már elhagyott, roncs autó is. az út alig kétsávos, vagyis két autó nem fér el egymás mellett anélkül, hogy ne húzódna mindkettő a szélére, ebben a helyzetben viszont ez kockázatos, úgyhogy csak imádkozunk, hogy ne jöjjön szembe semmi. persze jön, de mielőtt ütköznénk, az kisodródik és lassan lecsúszik az útról, bele az árokba. félek, mert nem szeretném egy ilyen helyen végezni, ráadásul a víziszonyom további félelemérzetet gerjeszt bennem. csak hurkasalátában bízhatok, és abban, hogy sikerül baleset nélkül átjutnunk a szakaszon. vannak részek, ahol a sár magasabb, mint a tengely, meg vannak erősebb sodrású átfolyások is, de az a lényeg, hogy nem szabad megállnunk, illetve nagyon visszalassulnunk, mert akkor beragadunk, de túl gyorsan sem mehetünk, mert akkor lesodródunk. így megyünk nagyon sokáig, de aztán végül meglátjuk a végét, ahol már tisztább az út, feljebb értünk, már csak az árokban kavarog a belvíz.
és aztán volt még olyan is, amiből csak részek,
de egy nagy nyitott többállásos zuhanyzóban vagyunk, én mindenképpen hajat szeretnék mosni, furcsa állásban van a zuhany, és a baj az, hogy nem látom melyik a sampon mert furcsa, talán katalán nyelven van a dobozokra írva a tartalmuk. kipróbálok egyet, persze nem sampon, akkor öblítem azt le, de a másik, amire nyúlok sem az, viszont azt még leöblíteni sem megy.

"van kedved főzni? nincs. van kedved enni? nincs. van kedved sétálni? nincs. van kedved itthon ülni? nincs. van kedved eljönni? nincs. van kedved vásárolni? nincs. van kedved filmet nézni? nincs. van kedved beszélni? nincs. van kedved zuhanyozni? nincs. van kedved felöltözni? nincs. van kedved csinálni valamit? nincs. van kedved aludni? nincs. van kedved segíteni? nincs."

.

nincs kedvem.
ez a gondolataimban leggyakrabban felbukkanó mondat.

.

nagybátyámmal álmodtam.
koptatott trapézfarmer volt rajta és egy vajszínű kötött pulóver.
rámnézett, miközben áthaladt a helyiségen, majd megállt az ajtóban és visszanézett.
aztán egy sportkajakba kellett beülnöm, nem volt idő döntést hozni. rádobtak a vízre, a hullámok erősek voltak, valahogy a tó közepébe kellett beevezni, többen voltak. mindenem vizes volt, a kajakba vert be a víz. mellény sem volt rajtam, valahogy mégis átvészeltem. nem volt kellemes.
aztán bonobo jött látogatóba és kedves volt, valami jótanáccsal is ellátott, ha emlékeznék rá. viszont nem maradt sokáig és köszönés nélkül távozott.
aztán pedig egy kiüresedett nagy pajta-féleség, kilencven helyett százhúsz fokos sarkokkal, folyosó-szerűen, nyitott fedélszékkel.

.

vajon
a vörös bőrszíjas karóra a bal csuklón mit jelent?

.

és tudom,
hogy ezt a felületet szigorúan personal issue-khoz tartom fenn, és hogy elnézést, mert nem is szoktam ilyet, de ez most már kezd annyira felzaklatni (nem ez a jó szó rá - inkább megrettenteni), hogy nem tudom szó nélkül hagyni:
ha ez így megy tovább - márpedig így megy, sőt, mégyígyebbül -, akkor félre fogok előbb-utóbb rakni minden mást, és ellépek innen a picsába AMIG LEHET.
mert én nem akarok egy olyan országban élni, ahol hülyének van nézve a többség, ki van használva a többség, jogfosztott a többség, rabszolgasorban van tartva a többség, el van némítva a többség, be van börtönözve a saját országába-városába-falujába a többség, ahol visszafelé megy az idő, ahol a fejlődés helyett leépül a többség, ahol a kilátások a többség számára az idő haladtával nem növekszenek, hanem mindinkább csökkennek, ahol nem képes kulturált emberhez méltó életet élni a többség, mert. lásd összes többi indokot fentebb.
én nem akarok gyomorgörccsel kelni minden nap, hogy ma vajon mennyivel és mihez van kevesebb jogunk. nekem és a barátaimnak, meg annak a sokezer ismeretlennek, akikre elég ránézni, hogy érezzem és tudjam mit éreznek.
egy országban, ahol anélkül van háborús állapot, hogy még csak háború sincsen.
nekem ez NEM FÉR BELE.
ésmégmindigénkérekelnézést.

.

amikor először voltam igazán és rendesen és tényleg szerelmes.
és augusztus végén lementünk pácinba, és a kis tákolt házikó szobakonyhájának koszlott ágyán aludtunk, és reggel csendben we were making love there. és minden olyan békés volt és teljes, pálinkát ittunk kétliteres műanyagflakonból, a vécészerűség a garázs belső sarkában egy függönnyel volt leválasztva, csap csak a kapu mellett, és emlékszem arra is, hogy mi volt akkor rajtam: a gyerekméretű rövidnadrágom, a fekete póló kis cseresznyemintával a mellkasán, és a szürke kapucnis pulóver. igen, az, amiben a hattyútollas selfie készült a kutyásnénivel györökön... megvan a nagy régi hintaágy hangja, a frissen kisült, a faluból kihozott langallón megülő lilahagyma íze. az érzés, hogy a nyár utolsó napjait töltjük itt, amire nem akarunk gondolni.
három évvel később lementünk pácinba megint.
megvolt a hintaágy, a nyár épphogy elkezdődött, június közepén jártunk. a diófa alatti nagy asztalnál uzsonnáztunk, volt zene, volt alkohol, és volt fű is. nem éreztem jól magam, pedig minden ott volt, de minden mégis nagyon más. nem ment az ivás, körülöttem mindenki nagyon hamar berúgott. nem jutott hely a hintaágyon sem nekem, a vihar jött, de nem ért oda. éjfél előtt feladtam és ezúttal az tetőtéri kisszobában feküdtem le, egyedül. de nem tudtam elaludni. zavart az a kellemetlen érzés, hogy nem férek el rendesen a testemben. hogy mintha minden kicsit kilógna a sarkából. hangos volt a zene, de hangosabbnak és zavaróbbnak hallottam a felszabadult és önfeledt kiáltásokat és nevetéseket odalentről. felkeltem és elindultam gyalog, hangtalanul osontam ki a kapun és vettem irányba a falut a földúton, miután tettem egy kört a kukoricásban.. nem volt cél: világgá akartam menni a semmi háta mögött. titokban persze azt reméltem, hogy észreveszik, hogy utánam jönnek. mentem, egyre gyorsabban, és közben sírtam. nem volt elég sötét, a hold világított, a csillagok pontjai összefolytak. aztán feladtam. visszafordultam, és a lépcsőn felfele menet vettek észre: "ittvagy? nem találtunk az ágyban, de akkor a vécén voltál ezek szerint." befeküdtem a hálózsákba és álomba sírtam magam.
egy hét múlva, már pesten, végérvényesen elbúcsúztunk egymástól.

.

istenem, dilettáns hülye... (pedig még csak fél órája van itt)
és ezek járatják a szájukat a legtöbbet és ontják a faszságot belőle a leghangosabban nonstop.
politika, mennyit látsz belőle te ott, ausztriában??
a sötétség végtelen...
a butasággal karöltve.

.

komolyan, nem is tudom minek járok haza.
a másik sztori anyámtól a kedvesunokatesómágié: felbukkant az apja.
miért, miért kell nekem megtudnom olyan dolgokat, amikhez semmi közöm és amiket nem akarok és nem is akartam tudni soha?!

.

lám, mekkora biznisz egy osztrákhoz hozzámenni.
tíz évnyi eltartás után, ebbe - mármint a házaséletbe - némiképp beleunva (meg persze a férj aszociális jellemvonásaiba, bár ezt már a megismerkedésükkor mindenki mondta neki, csak ő nem akarta látni) beadni a válópert, amit harminc nap alatt le is rendeznek és kimondják a válás tényét, szóval ezután negyvenezer euroval a zsebben és havi hatszázzal asszonytartás címén ellébecolni, az eléggé jó üzletnek tűnik.
valakire kurvára emlékeztet.
de ha egy kibaszott panasszót is hallok tőle ezután, lehet hogy nem fogom többet vissza magam.

.

talán
az egész egzisztenciális válságom oka az, hogy nincsenek prioritások az életemben.
talán.
ugyanitt: eladó (akár használt) prioritásokat és/vagy bejáratott hobbikat vennék! kifizetés készpénzben!

.

http://projectunbreakable.tumblr.com/tagged/grace%27s-photography

.

vajon
mennyire ismerhet, ha a kétmondatos email második mondata az, hogy "Ne kattogj!!!!"

.

például játszhatnám azt, hogy három napig mindenkivel és mindenkihez őszinte vagyok.
mekkora öriharik lennének belőle.

.

nemtudom, ez a rengeteg, hirtelen a semmiből rámtörő sírás ez normális?
mintha tizenöt évnyi elfojtott könnyözön akarna most távozni belőlem, persze elapadhatatlanul...

és az vajon normális-e, hogy folyamat azon gondolkodom, hogy ki is vagyok én? és hogy egyáltalán, szabad-e tudnunk, hogy kik vagyunk, ha vagyunk egyáltalán valakik? vagy csak minden másodpercben változó elemek vagyunk egy nagy rendszertelen rendben, és ez a felismerés az, ami igazán megrendít?

.

előbb-utóbb el kellett ennek is jönnie...
csak attól félek, hogy ez beindítja bennem azt, hogy a hamis bűntudat és lelkiismeretfurdalás keltette értéktelenség-érzésben és agóniában azt is felrúgom, amiért az egész úgy történt, ahogy.
mert a miértjeire nincsen racionális válaszom.
pedig ebben a világban csak azzal lehetne túlélni.
épeszű ember nem is gondolkodna.
és mert hiába a jó hang odabent, a rossz mindig hangosabb és én már nagyon unom ezt a harcot.
mert a gonosznak is igaza van, a racionálissal pedig vitába sem tudok szállni.

de mi az igaz?

.

faszfej vagy - jó ember vagy - önző vagy - nem vagy rossz ember

akkor ezek szerint baszunk.
minden egyes ilyen alkalommal azzá az alig négyéves gyerekké változom belül, aki nem érti, hogy mi történt körülötte hirtelen, hogy hová lettek azok az emberek, akikben megbízott, és hová lettek a színek és a fény a világból, a hangok, amik mesét mondanak neki, a karok, amik ölelik, a kezek, amik simogatják és copfba fésülik azt a pár szál vékonyka haját.
ehelyett beteríti valami irtózatos büdös nyúlós-ragadós fekete kátrányszerű hideg massza, ő maga mintha lebénult volna ha akar sem tud mozdulni és a könnyek egyedül, amik melegítik az arcát.

.

mert

kibaszott nehéz ám csak egyáltalán valahogy lenni, pillanatokra kiszakadni a rosszból, hatalmas erőfeszítés ellentartani annak a mellkast préselő érzésnek, ami kiszorítja a levegőt a tüdőből, hogy pár másodpercre, vagy talán egy fél percre, de elfeledkezhessek róla, persze nem így megy ám ez: visszakapom, és minél erősebben tartok ellent, annál erősebb a nyomás is.
nem emlékszem, hogy mikor is voltam utoljára olyan igazán jól.
most is csak létezem, végtelen ideje.

.

van bennem ez az élninemakarás.

hogy ugyan létezem, lélegzek, mozgok, ha beteg vagyok gyógyszert szedek, ha kell mindennap fürdök, ha már nagyon éhes vagyok eszek is, de mégis, ott legbelül, olyan nagyon értelmetlennek látom én ezt az egészet... :( úgysemérted, senkisemérti.