... we get the whole spectrum in every Bubble.

.

ver az ideg, en probalom tartani, de fazik a hatam, maniakusan nezek mar bele, kozben meg everything's fallin' apart like sand flowing out between the fingers, ez a feszult csend, a tudom hogy tudja, and the only thing that's growing inside is fear.

mikozben picinek ertektelennek haszontalannak es kevesnek erzem magam, ami gatol abban hogy proaktiv vagy akar csak cselekvokepes legyek. 

brain, why do you do this to me?

.

"amugy azt gondoltam, hogy ket napot sem birsz es inkabb otthagyod." na az ilyenek is kulonosen jot tesznek a megtepazott onbizalmamnak es a szorongasomnak, hogy eleg vagyok-e en barmilyen munkahoz.. 

.

"o dolgozik?" "hahaha" "nincs munkahelye?? akkor értem én ... nem is lesz :)"
azzal a gúnyos mosollyal a végén. aztán persze miért ne lenne igaza végül ebben (is), ahogy apám is mindig megmondta, hogy sose fogok semmit keresztülvinni vagy akár csak befejezni, és lásd, hiába is próbálkozom, mert _mindig_ van egy jobb, rátermettebb, tapasztaltabb, fiatalabb, gyakorlottabb, ilyenebb és olyanabb, én meg így próbáljam meg elmagyarázni hogy ez nem csak szimpla lustaság vagy nemtörődömség, hanem konkrétan szorongás. a huszadik pofon után már nem fordulok be a huszonegyedikhez. épeszű ember már a másodikhoz sem, hát itt a különbség köztem és köztük.
fasza, tényleg, jó érzés.

.

"nem az számít, hogy nekünk megbocsátanak-e; hanem hogy mi megbocsátunk magunknak."

.

a depresszio tulajdonkeppen egy kurvajo dolog, mert olyan szinten izolal, hogy a kulvilag zavaro esemenyei gyakorlatilag egyaltalan nem jutnak be. tudomas az van rola persze, de nem hat. vagy nem kozvetlenul. mindenesetre ez akkor tunt most fel, amikor harom napot kellett otthon toltenem, es dobbenten allapitottam meg,  hogy en ezt hogy a faszba birhattam elviselni majd' ket evig. aztan beugrott, hat persze, a depresszio! eletem megmentoje, aldassek a lete.

.

és aztán van, amikor átlépi a quite annoying stációt és már fájdalmat okoz a puszta tudatos létezés.

na ilyenkor van az, hogy a világ utolsó atomjánál is jobban gyűlölöm magam.

.

sosem voltam függő, de szerintem ugyanilyen lehet a drogokról is leszokni.

faszom, de csak abba, hogy ezt nekem minden esetben el kell magyaráznom.
meg azt, hogy nyolc év után először van az, hogy nem jut eszembe az, hogy kikezdjek másokkal, vagy a feldobott magaslabdáikat lecsapjam, érthetően fogalmazva az, hogy félrekuffantsak. nincs az az égető ás fájdalmas hiányérzet, hogy nem vagyok megértve vagy megismerve, vagy hogy nem vagyok jó helyen.
még ha nem is teljes a dolog, mégha közelsem tökéletes, de valamiért (magam sem értem) nem pörgetnek azok a gondolatok, hogy 'mi lenne, ha, mert úgysem tudná meg'.
az optimista magyarázat az, hogy végre felnőttem és/vagy megtaláltam azt, aki (hahaha), a realista magyarázat pedig annyi, hogy most nem lenne ahhoz úgysem erőm-kedvem-energiám.
ki-ki kedvére választhat.

.

"Emlekszel, mikor leszoptal az autopalyan? Xxx"

kétségtelenül és megcáfolhatatlanul itt a tavasz, ha ilyen üzenetek unpredicted és unexpected záporára kell reggel ébrednem (ráadásul sms, úgylátszik újra divat lett, többen szoktak rá vissza...)

egyébként totál elfelejtettem volna, ha most így nem emlékeztetsz rá megint - nekem egy másik kép ugrott be a minap - talán a helyszínek azonossága miatt -, nevezetesen az egy már hűvösödő hétfő korareggelen a kfpu-ra érkezéskor, ahogy a kocsiból szállsz ki, és nekem valamiért bevésődik a vastag combjaidra ráforduló világos kordnadrágod képe, majd a következő másodpercben a kezem, amint a lopott üveggolyót a pohártartóba ejtem hangtalanul. akkor egyébként éppen egy másik, pár évvel korábbi, de kísértetiesen hasonló jelent ugrott be (csak üveggolyó nélkül), talán még a hónap is stimmelt, és hát valljuk be: az .intention. is...

viszont ezzel az üzenettel most elég sokmindenre kezdek el emlékezni, és vele együtt elgondolkodni azon, hogy vajon miért vannak ugyanolyan loop-ok újra-meg-újra az én életemben? (még akár az autópályán szopást is hozzávehetjük, pedig)

btw az ilyen üzenetekre mit szokás éspervagy illik válaszolni?! 

.

azon az én egészséges határon bőven túli, kétségbeesett kudarckerülésem sem segít éppen sokat, hogy vannak problémák, mert mindig csak addig jutok, hogy már inkább neki sem kezdek, miközben feszt hibáztatom magam érte, az egész mindenért.
ahogy végül a vasárnapi elhatározásból - hogy érkezés után rögtön lemegyek büdösékhez és velük személyesen is közlöm a szerdai, zajhatásokkal is járó parkettacsiszolás tényét - mára az lett, hogy a második kör bolt után felfelé jövet és az ajtajuk előtt elhaladva helyeslően bólogattam magamnak, amikor megállapítottam és megbeszéltem magammal, hogy 'különbenis basszák meg, büdösek és undorítóak, itthon eszi őket úgyis egész nap a hónaljszag, olvasni meg tudnak, a papJrt kifüggesztettem, én ugyan nem fogok hozzájuk külön beszólni, hogy az arcomba hozza a kereszthuzat a savanyú hányásszagukat, szívom eleget Jgy is a fürdőben és a vécén minden nap.'
probléma letudva, nem szólok én inkább senkinek.
bravo perdita, bravo.