.
ver az ideg, en probalom tartani, de fazik a hatam, maniakusan nezek mar bele, kozben meg everything's fallin' apart like sand flowing out between the fingers, ez a feszult csend, a tudom hogy tudja, and the only thing that's growing inside is fear.
mikozben picinek ertektelennek haszontalannak es kevesnek erzem magam, ami gatol abban hogy proaktiv vagy akar csak cselekvokepes legyek.
brain, why do you do this to me?
.
szóval igen, vannak módszerek a jelenben maradásra, mégha csak illúzió szintjén is.
felszabadító érzés a főtéren örülni hajnali háromkor másik öt hülyével együtt a ténynek, hogy végülis megcsináltuk. arra, hogy vége, senki nem akart gondolni.
tanulság nincs
tapasztalat van
.
ó hogy véres fasszal bassza szájba, először le sem esett hogy miért feszül be a légkör, aztán három másodperc múlva elvesztettem a kapcsolatot a külvilággal és próbáltam a kézremegést legalább addig megállítani, amíg átadom a kurva sztiropohárban a bort és a teát, elveszem a pénzt és visszaadom a visszajárót, még szerencse hogy böcsi éppen bent állt és nem egyedül voltam, aztán beállt szembe az asztalhoz és nézett és folyamatosan nézett és én meg kurvára próbáltam magam tartani de csak az pörgött akaratlanul a fejemben, miközben számoltam és mértem, hogy ez az arc milyen közel volt a faszhoz és ez a száj meddig húzta be.
faszoooooooom!! faszom, faszom
persze ha viszonyítani kell, akkor közel sem volt annyira kellemetlen, mint kétezertizenkettőben hajnali háromkor belefutni bonoboba a volton.
meh.
.
gondolatok, amiket kurvara szeretnek lenemitani (("szfvar sokkal kozelebb van pbhez mint sopron. raadasul kocsival.")) egyebkent meg egy hete kurvanagy a csond.
.
a legjobban
attól félek, hogy hogyan fogok tudni egyedül aludni...
.
"nem az számít, hogy nekünk megbocsátanak-e; hanem hogy mi megbocsátunk magunknak."
.
barhonnan nezve, kettonk kozul enyem a nagyobb veszteseg. o csak azt nem kapta meg, ami sose nem is volt az ove, de en elvesztettem valamit, ami az enyem volt. egy kepet a lehetseges jovorol.
tolulnak es akadalytalanul zubognak fel a kepek, az elso este abban a hideg es ajtok nelkuli lakasban, amikor meeg biztos volt, hogy egesz ejjel nem enged el. egy reggeli gyorokon, kora nyaron a kut mellett. amikor festjuk a szobat. mennyi mindent
es akkor beugrik a kerdes, ami multra jelenre es jovore is vonatkoztathato: "De Minek?!"
.
azt mondjuk kurvára nem értem, hogy hogy a picsába lehet itt tízszer annyi kibaszott por ebben a lakásban, mint amennyi a sivatag kellős közepén volt?!
hetente húzok le annyi cuccot a mindenről - mert beeszi magát mindehová, tényleg mindenhová - mint odakint két hónap alatt se.
egyáltalán, hogyan (és miből) keletkezik a POR?
ó, a vízkövet most nem említem, mert bár az is extrém mértékű, de azt legalább tudom, hogy miért...
.
azon az én egészséges határon bőven túli, kétségbeesett kudarckerülésem sem segít éppen sokat, hogy vannak problémák, mert mindig csak addig jutok, hogy már inkább neki sem kezdek, miközben feszt hibáztatom magam érte, az egész mindenért.
ahogy végül a vasárnapi elhatározásból - hogy érkezés után rögtön lemegyek büdösékhez és velük személyesen is közlöm a szerdai, zajhatásokkal is járó parkettacsiszolás tényét - mára az lett, hogy a második kör bolt után felfelé jövet és az ajtajuk előtt elhaladva helyeslően bólogattam magamnak, amikor megállapítottam és megbeszéltem magammal, hogy 'különbenis basszák meg, büdösek és undorítóak, itthon eszi őket úgyis egész nap a hónaljszag, olvasni meg tudnak, a papJrt kifüggesztettem, én ugyan nem fogok hozzájuk külön beszólni, hogy az arcomba hozza a kereszthuzat a savanyú hányásszagukat, szívom eleget Jgy is a fürdőben és a vécén minden nap.'
probléma letudva, nem szólok én inkább senkinek.
bravo perdita, bravo.
