... we get the whole spectrum in every Bubble.

.

nem szerettem gyerek lenni

valoszinuleg ezert nem sikerul soha felnonom sem

.

.

ne is almodj rola orsi, te sosem leszel boldog, neked soha nem lesz normalis eleted.

.

remelem a karfiol is ott rohad meg a hutotaskaban. amit penteken olyan kedvesen megcsinalt nekem, mert megigerte. ja, nem. szorakoztatobb volt inkabb inni es bebaszni. just as on the next day and after.

.

en mar olyan gecisokmindent hoztam vissza a semmibol

lehet itt lenne az ideje hagyni mindent a picsaba.

krealni egy masmilyen novembert.

elore nezni a SEMMIBE

hagyni a picsaba

..

nem, ugy latszik tenyleg nem valo ez nekem, hiaba eroltetem... ez a parkapcsolatosdi... keptelen vagyok ugy szeretni, ahogy az elvarhato, es keptelen azt adni, amire ebben szukseg lenne. inkabb be kellene mar latnom, hogy az erolkodes csak meginkabb ront barmilyen helyzeten. 

csak bantani es megbantani tudok.

mindenkit, aki szeretni vagy adni probal.

.

bár egyszer nekem intézne el egyszer ilyen gyorsan valamit (vagy bármit).
mondjuk értem a kapkodást; miután realizálta, hogy ő fog vele szopni, ha nem lép, mert ntől ugyan várhatná, annak kurvára kényelmes volt eddig is másokon élősködni, fel sem tűnne neki, ha most is ezt a trendet folytatná, csak nálunk, ráadásul amekkora burokban él a való világot illetően, még azt is meg merném kockáztatni, hogy az életbenmaradási esélyei abban az esetben elég rövid időre redukálódnának...
másrészről pedig azon kattogok, hogy nem volt-e ez egy kicsit gyors vagy hirtelen, nemtudom, hogy nem kellett volna-e inkább várni még pár hónapot úgy egyáltalán mindennel, kicsit hibásnak - jobban mondva bűnösnek - érzem magam, hogy csak így mint a majmok, jobb kéz-egyik ág, bal kéz-másik ág, jobb kéz-elenged, bal-markol, jobb-újra fog, bal-elenged... és az sem kellemes, hogy megy az önostorozás feszt is, hogy lehet mégiscsak én basztam el, hogy tehettem volna egy kicsit többet, vagy igyekezhettem volna mégjobban, vagy lehetett volna bennem több akarás, vagy csak kitatás, hogy nem feltétlen volt halálra ítélve az a kapcsolat, csak hibák voltak benne, amiknek a megoldásán talán nekem kellett volna jobban dolgozni, és akkor én vagyok a hibás, mert nem voltam elég kitartó, meg mert hátat fordítottam az első (sokadik...) adandó alkalommal, amikor lehetett... hogy én köptem rá erre az egészre a turhát, és így megérdemlek-e egyáltalán bármit is az élettől... (a komplexusaim persze azt mondatják velem, hogy egyértelműen NEM.) hogy talán nem a hibákra kellett volna annyira ráfixálnom a fókuszt, hogy talán nem is volt az olyan szar, mint ahogy magamnak hazudtam, és hogy nem kellett volna-e adni még egy (meg mégegy meg mégegy) esélyt mégiscsak...
nemtudom.
semmit sem tudok megint, még mindig.

.

amikor először voltam igazán és rendesen és tényleg szerelmes.
és augusztus végén lementünk pácinba, és a kis tákolt házikó szobakonyhájának koszlott ágyán aludtunk, és reggel csendben we were making love there. és minden olyan békés volt és teljes, pálinkát ittunk kétliteres műanyagflakonból, a vécészerűség a garázs belső sarkában egy függönnyel volt leválasztva, csap csak a kapu mellett, és emlékszem arra is, hogy mi volt akkor rajtam: a gyerekméretű rövidnadrágom, a fekete póló kis cseresznyemintával a mellkasán, és a szürke kapucnis pulóver. igen, az, amiben a hattyútollas selfie készült a kutyásnénivel györökön... megvan a nagy régi hintaágy hangja, a frissen kisült, a faluból kihozott langallón megülő lilahagyma íze. az érzés, hogy a nyár utolsó napjait töltjük itt, amire nem akarunk gondolni.
három évvel később lementünk pácinba megint.
megvolt a hintaágy, a nyár épphogy elkezdődött, június közepén jártunk. a diófa alatti nagy asztalnál uzsonnáztunk, volt zene, volt alkohol, és volt fű is. nem éreztem jól magam, pedig minden ott volt, de minden mégis nagyon más. nem ment az ivás, körülöttem mindenki nagyon hamar berúgott. nem jutott hely a hintaágyon sem nekem, a vihar jött, de nem ért oda. éjfél előtt feladtam és ezúttal az tetőtéri kisszobában feküdtem le, egyedül. de nem tudtam elaludni. zavart az a kellemetlen érzés, hogy nem férek el rendesen a testemben. hogy mintha minden kicsit kilógna a sarkából. hangos volt a zene, de hangosabbnak és zavaróbbnak hallottam a felszabadult és önfeledt kiáltásokat és nevetéseket odalentről. felkeltem és elindultam gyalog, hangtalanul osontam ki a kapun és vettem irányba a falut a földúton, miután tettem egy kört a kukoricásban.. nem volt cél: világgá akartam menni a semmi háta mögött. titokban persze azt reméltem, hogy észreveszik, hogy utánam jönnek. mentem, egyre gyorsabban, és közben sírtam. nem volt elég sötét, a hold világított, a csillagok pontjai összefolytak. aztán feladtam. visszafordultam, és a lépcsőn felfele menet vettek észre: "ittvagy? nem találtunk az ágyban, de akkor a vécén voltál ezek szerint." befeküdtem a hálózsákba és álomba sírtam magam.
egy hét múlva, már pesten, végérvényesen elbúcsúztunk egymástól.

.

persze mit is várnék, meg aztán pont én ne panaszkodjak, de miért van az, hogy az érzelmi és a fizikális dolog rendre nem fedi egymást a kibaszott életemben? ennél virágnyelvebben nem tudom megfogalmazni, de persze hát miért ne írnám le: vagy baszunk vagy szeretjük egymást.

.

"aztán valamit csinálj az agyaddal a következő két napban légyszives."
azonnali, valamelyest tudattalan válaszreakcióm a lépcsőn lefelé menet egy feltartott, majd halántékhoz emelt mutató- és középső ujj halk 'phááung' hanggal kísért finom és apró rándulása.
shoot me in the head shoot me in the head - loopolt még bennem pár percen keresztül, mint egy mantra..

.

"anyuka, nemakarok még hazamenni! látod, süt a nap, és még nem csúsztam le tizenötödször is a csúszdán és arra a kék libikókára még fel sem ültem! és a hintát sem hajtottam még meg! anyuka, lééécci, ne menjünk még haza a játszótérről! nem, nem vagyok éhes! játszani akarok még, naaa, lécci, csak még egy kicsit!"

.

ma hivatalosan is elkezdődött a világvége:
kettőezertizennégy október tizennyolcadikán, szombaton NEM HARANGOZTÁK EL az este nyolcat!

.

hello
HELLO!

"...At first, I'd try to explain that it's not really negativity or sadness anymore, it's more just this detached, meaningless fog where you can't feel anything about anything — even the things you love, even fun things — and you're horribly bored and lonely, but since you've lost your ability to connect with any of the things that would normally make you feel less bored and lonely, you're stuck in the boring, lonely, meaningless void without anything to distract you from how boring, lonely, and meaningless it is. ... It's a strange moment when you realize that you don't want to be alive anymore. If I had feelings, I'm sure I would have felt surprised. I have spent the vast majority of my life actively attempting to survive. Ever since my most distant single-celled ancestor squiggled into existence, there has been an unbroken chain of things that wanted to stick around. ... And every direction was bullshit for a really long time, especially up. The absurdity of working so hard to continue doing something you don't like can be overwhelming. And the longer it takes to feel different, the more it starts to seem like everything might actually be hopeless bullshit. ..."

tökéletes leírása a dolognak, minden pontján hibátlan.

.

pofázok itt baszdmeg arról, hogy az ember minek őrizget régi emlékeket felidéző haszontalan dolgokat, és akkor hazajövök, és fél óra alatt kerül a kezem ügyébe annyi kis doboz meg zacskó tele kacattal és biszbaszokkal, hogy úgy tele vagyok, hogy most éppen hányni lenne jó.
persze remek dolog az, hogy nem jövök haza és akkor nem szembesülök ezekkel, csak nem éppen megoldás.
de a könyveimet legalább egytől-egyig szeretem.

.

azért
basszaszájbaajóbüdöskurvaélet, hogy csak elérte.

.

shit dreams again.
hóba temetett játékbaba, kiásom, betakarom pokrócba. snitt. kertvégében vagyunk, apám jön, hogy megint van valaki nálunk. nézünk rá, mindenki a kertben. a kéményből füst száll fel. elkezdünk félni. anyámnak egy volt kollégája szellemlátó. elmegyünk hozzá, egy nagy kerek faasztal küré ültet. én nem akarok leülni. fekete kábelt teker kívülről körénk, én hátrálok, de befoglal a körbe. az arcát nem látom, de teses, alacsony ember. azt mondja igen, egy szellem new orleansból (vagy new jerseyből, nem emlékszem). értetlenül nézünk, azt mondja, várjunk, egyelőre nem történt még semmi. beugrik a baba. ő az. snitt. z kocsiját vezetem, régi belváros, szűk utca. álmodtam már erről, ismerős, sőt, ismerem a helyet. leparkolok és bemegyek egy kis üzletbe. kézzel készített tárgyak, fülbevalók, és azok a dolgok amik szellemeket tartanak távol. végül nem veszek semmit. kifelé menet elfelejtem hova parkoltam. sietve megyek az utcán. nincs nálam a kulcs. egyik szűk utca végén meglátok egy igazi templomot. meglepő, hogy itt van. persze már nem működik, a torony félig leomolva, de a dombordíszek és a színes festések nyomai még jól látszanak rajta. lefotózom, de a telefon szarakodik. aztán meglátom a kocsit, az ajtaja tárva. odarohanok, de semmi sem hiányzik belőle. egy garázsparkolóba hajtok le a szerpentitnen, szűk, első szint. egybenyitva egy bárféle étteremmel. majdnem tele van, a pult szélén találok két széket. leteszem a táskám, a pincérnő odajön és megkérdi, meddig maradok. mondom, hogy várok valakit, persze ez nem igaz, csak azért mondom, hogy ne küldjön el. azt mondja jönnek a helyre. kérdem mikor, válaszol, hogy tulajdonképpen most. elnézést kérek és összeszedem a táskám. azt mondja, nem gond, keres nekem helyet, de visszautasítom. anyámmal kellene találkoznom, de gondolkodok, hogy hogyan mondjam el neki a játékbabát.

.

nem is kellett sokat várni...
na nem mintha vártam volna

.

SOHA SEMMI NEM LESZ MÁR JÓ.

.

férfiak baszdmeg, de mind hirtelen gyerekké változik amikor meglátja az anyát, az a tekintet, minden eltűnik belőle, csak a kontrollálhatatlan ösztön marad, mint egy ötévesé, aki még nem érti azt, hogy nem szabad, nem illik, aki nem tud arra gondolni, hogy ennek következményei lesznek, hogy a FARKÁT egyik sem tudja a kikúrt szaros gatyájában tartani, de ebben nem is ez a legrosszabb, hanem az, hogy sosem fogják megérteni, hogy milyen megalázó helyzetbe hozzák a NŐT. és ki cipeli a terhét? természetesen mi... mert mi szépen, cizelláltan és illedelmesen hárítunk, amit olyankor meg sem hallanak...

minden bűn forrása a FÉRFI.

.

nem lehetne csak egy napot, egyetlenegyet kötözködés, baszogatás, kritizálás, sértődés, hazugságok, elhallgatások, trükközés, sírás és bosszúság nélkül eltölteni? nem lehetne? mert ez engem olyan nagyon fáraszt, annyira-de-nagyon... és emiatt senkinek sem lesz jobb. és nem, a megoldás nem az, hogy 'you know what, I won't tell you then anything anymore' - drága, forgalommal szemben rohansz a csúcsforgalomban!

.

kísértetiesen emlékeztet kétezernyolc decemberére.

valamint isten nem bottal ver, de akkor se kívánd más szamarának a halálát, mert lehet, hogy a tied döglik meg, és akkor nekem is szomorúnak kellene lennem és aggódnom, mert jaj, ováriCISZTA, persze hogy nekem van-e bajom, azt a halál sem szarja le, sőt, lehetőleg ne hisztizzek, ne vágjak pofákat, ne legyenek igényeim, ne is szóljak, és akkor azt nem is említem már, hogy mekkora gerinc kell ahhoz, hogy több embernek is folyamatosan hazudjuk az arcába, miközben ostobának nézzük őket és az orruk előtt csináljuk mindezt.
mostanra már a legkisebb billentyűkattanásra is befeszül az összes inam.

a legjobb helyen vagyok, itt aztán tényleg senki sem boldog

let's join our fast-growing team!

.

"even if my life's gonna be empty, it's still better than filled with shit."

.

egyetlen visszatérő álmom van: szavakkal nem kifejezhető mélységű és erősségű haragot, dühöt, tehetetlenséget és meg-nem-értettséget érzek apám iránt, akivel teli torokból, fulladásig ordítok, elengedve minden féket és gátat, de hiába.

.

felvettem a gyűrűt, hogy lássam, vajon elmúlt-e az átok, NEM.
kicsomagoltam az üveggolyókat.