.
volt valami szimbolikus abban, ahogy ma egymassal szemben ulve mindketten jobbra neztunk, kezunkben a megallo villaval. csak az a meleg augusztusi kep jart a fejemben a kikotott hajon, amikor egymassal szemben ulve, a piros kockas viaszosvaszon terito folott nezunk... folyamatosan egymasba.
.
barhonnan nezve, kettonk kozul enyem a nagyobb veszteseg. o csak azt nem kapta meg, ami sose nem is volt az ove, de en elvesztettem valamit, ami az enyem volt. egy kepet a lehetseges jovorol.
tolulnak es akadalytalanul zubognak fel a kepek, az elso este abban a hideg es ajtok nelkuli lakasban, amikor meeg biztos volt, hogy egesz ejjel nem enged el. egy reggeli gyorokon, kora nyaron a kut mellett. amikor festjuk a szobat. mennyi mindent
es akkor beugrik a kerdes, ami multra jelenre es jovore is vonatkoztathato: "De Minek?!"
.
a depresszio tulajdonkeppen egy kurvajo dolog, mert olyan szinten izolal, hogy a kulvilag zavaro esemenyei gyakorlatilag egyaltalan nem jutnak be. tudomas az van rola persze, de nem hat. vagy nem kozvetlenul. mindenesetre ez akkor tunt most fel, amikor harom napot kellett otthon toltenem, es dobbenten allapitottam meg, hogy en ezt hogy a faszba birhattam elviselni majd' ket evig. aztan beugrott, hat persze, a depresszio! eletem megmentoje, aldassek a lete.
.
ez az egesz kisertetiesen emlekeztet kettoezerhet juliusara... in so many details, with so the same patterns.
.
na
ez az a zene, ami miatt mélyen hiszek abban, hogy a mennyország és a pokol egyazon, ugyanaz a hely.
.
oke azt almodtam hogy ketpeteju ikrekkel vagyok terhes es arra probalok rajonni hogy a harom lehetseges emberbol melyik lehet az apjuk es hogy hogyan talaljam a tenyt anelkul hogy barkinek maradando serulest okoznek vele... tricky shit. ezek utan kivancsian varom ma ejjel mivel ajandekoz meg az agyam.
cserebe gecimassziv fejfajasom volt egesz nap, mar azzal keltem, keso delutanra csucsosodott ki, az eletemet egy piros panadol mentette meg.
hat mitnemondjak jol nem vagyok az biztos.
peldaul azok a szurkessarga csupasz kemeny sziklak a zoldeskekbe hajlo eg komplementerrel.
.
az vajon meg miafaszom, hogy
harminchárom évig legfeljebb elvétve, ha előfordult, most meg az elmúlt pár hónapban szinte heti rendszerességgel vannak durván szexuális töltetű álmaim?!
go home brain, you are drunk.
igazából meg csak kibaszottul frusztrált vagyok.
.
vagy a tavasz, vagy mas tippem nincs, mindenesetre NYILVAN mindkettonk szerencseje, hogy az mmst nem sikerult letoltenem. ja es nem, ez az uzenet elvileg nem btol jott (online tudakozoban kellett megneznem, plusz az ekezethasznalat is gyanussa tette). igy mondjuk meginkabb erdekes, hogy miafasz akart ez lenni, reszegen vagy sem.
.
persze egyszer vicces is volt, aztán másodszor inkább csak hümmögtem már, na de baszdmeg hogy zsinórban harmadszor is? nem drága agyam, ez már nem poén.
húsvét memories, na abból is akad egypár...
tavaly például ferentzet utaztattam éppen haza.
aztán meg két napot strandoltam mert végre egyedül voltam.
.
mindennek örömére persze
olyat sikerült álmodnom
először a szomszéd kertjében egy picike szűk lyukon keresztül árult mindeféle apróságot (csokit, teát, fagyit) egy öregasszony. olyasmi volt, mint egy kriptalejárat, korhadt gerendákkal megtámasztva. apám és anyám állt ott mellettem, és vaníliafagyira kívántam rá, amihez a néni vizet tett fel forralni egy nagy lábosban. mivel várni kellett, megengedte, hogy lemenjek, és akkor láttam, hogy jobbról egy nagy teremmé szélesedik a hely, sötétkék drapéria a falakon és a plafonon, a belmagasság két szintet ölelt át. ablak csak egy picike lőrésszerűség volt, és valahonnan megszólalt a zene.
aztán szhelyen a belvárosban idegenvezetek, illetve azt hiszem bátyámat próbálom utolárni egy bronzszínű zuhanyrózsa miatt. ajánlatot kapok, és nem tudok igent mondani, de elutasítani sem. beállunk egy félig fedett belső üdvaros helyre, ahol nagy gerendaasztalok vannak, amikor a semmiből hirtelen hatalmas eső szakad le, annyi, hogy egymást is alig látjuk tőle.
akarom, miközben tudom, hogy nem kellene akarni, de valami azt mondatja, hogy nem kerülhetem ki, mert ez van nekem kiosztva.
faszom, de csak abba, hogy ezt nekem minden esetben el kell magyaráznom.
meg azt, hogy nyolc év után először van az, hogy nem jut eszembe az, hogy kikezdjek másokkal, vagy a feldobott magaslabdáikat lecsapjam, érthetően fogalmazva az, hogy félrekuffantsak. nincs az az égető ás fájdalmas hiányérzet, hogy nem vagyok megértve vagy megismerve, vagy hogy nem vagyok jó helyen.
még ha nem is teljes a dolog, mégha közelsem tökéletes, de valamiért (magam sem értem) nem pörgetnek azok a gondolatok, hogy 'mi lenne, ha, mert úgysem tudná meg'.
az optimista magyarázat az, hogy végre felnőttem és/vagy megtaláltam azt, aki (hahaha), a realista magyarázat pedig annyi, hogy most nem lenne ahhoz úgysem erőm-kedvem-energiám.
ki-ki kedvére választhat.
.
"Emlekszel, mikor leszoptal az autopalyan? Xxx"
kétségtelenül és megcáfolhatatlanul itt a tavasz, ha ilyen üzenetek unpredicted és unexpected záporára kell reggel ébrednem (ráadásul sms, úgylátszik újra divat lett, többen szoktak rá vissza...)
egyébként totál elfelejtettem volna, ha most így nem emlékeztetsz rá megint - nekem egy másik kép ugrott be a minap - talán a helyszínek azonossága miatt -, nevezetesen az egy már hűvösödő hétfő korareggelen a kfpu-ra érkezéskor, ahogy a kocsiból szállsz ki, és nekem valamiért bevésődik a vastag combjaidra ráforduló világos kordnadrágod képe, majd a következő másodpercben a kezem, amint a lopott üveggolyót a pohártartóba ejtem hangtalanul. akkor egyébként éppen egy másik, pár évvel korábbi, de kísértetiesen hasonló jelent ugrott be (csak üveggolyó nélkül), talán még a hónap is stimmelt, és hát valljuk be: az .intention. is...
viszont ezzel az üzenettel most elég sokmindenre kezdek el emlékezni, és vele együtt elgondolkodni azon, hogy vajon miért vannak ugyanolyan loop-ok újra-meg-újra az én életemben? (még akár az autópályán szopást is hozzávehetjük, pedig)
btw az ilyen üzenetekre mit szokás éspervagy illik válaszolni?!
.
nem,
nem kiszerettem belőle, hanem meguntam. és ezt mégnehezebb megértetni vele. vagy inkább hazudjak, és mondjam az előbbit? dehát hiszen már így is túl sok volt abból...
.
bár egyszer nekem intézne el egyszer ilyen gyorsan valamit (vagy bármit).
mondjuk értem a kapkodást; miután realizálta, hogy ő fog vele szopni, ha nem lép, mert ntől ugyan várhatná, annak kurvára kényelmes volt eddig is másokon élősködni, fel sem tűnne neki, ha most is ezt a trendet folytatná, csak nálunk, ráadásul amekkora burokban él a való világot illetően, még azt is meg merném kockáztatni, hogy az életbenmaradási esélyei abban az esetben elég rövid időre redukálódnának...
másrészről pedig azon kattogok, hogy nem volt-e ez egy kicsit gyors vagy hirtelen, nemtudom, hogy nem kellett volna-e inkább várni még pár hónapot úgy egyáltalán mindennel, kicsit hibásnak - jobban mondva bűnösnek - érzem magam, hogy csak így mint a majmok, jobb kéz-egyik ág, bal kéz-másik ág, jobb kéz-elenged, bal-markol, jobb-újra fog, bal-elenged... és az sem kellemes, hogy megy az önostorozás feszt is, hogy lehet mégiscsak én basztam el, hogy tehettem volna egy kicsit többet, vagy igyekezhettem volna mégjobban, vagy lehetett volna bennem több akarás, vagy csak kitatás, hogy nem feltétlen volt halálra ítélve az a kapcsolat, csak hibák voltak benne, amiknek a megoldásán talán nekem kellett volna jobban dolgozni, és akkor én vagyok a hibás, mert nem voltam elég kitartó, meg mert hátat fordítottam az első (sokadik...) adandó alkalommal, amikor lehetett... hogy én köptem rá erre az egészre a turhát, és így megérdemlek-e egyáltalán bármit is az élettől... (a komplexusaim persze azt mondatják velem, hogy egyértelműen NEM.) hogy talán nem a hibákra kellett volna annyira ráfixálnom a fókuszt, hogy talán nem is volt az olyan szar, mint ahogy magamnak hazudtam, és hogy nem kellett volna-e adni még egy (meg mégegy meg mégegy) esélyt mégiscsak...
nemtudom.
semmit sem tudok megint, még mindig.
.
de szerintem
felesleges és kártékony hazudni magamnak és azt mondani, hogy nem, nem hiányzik lego-city.
igenis de. a színek, az illatok, a levegő, a táj (mennyire hülyén hangzik, pedig az), a nyelvek dallamai, a városrészek hangulata, a diverz arcok, az átlátszó fake csillogás, a soksávos autópálya, a szervezettség, a víz, a friss halak, géant, rövidnadrág-papucs, alkoholos italok, lakásban cigizni... az illatok, a színek, a fény, a levegő. a benzinkutak. a seggmosó zuhany. a homok. a vezetés a soha-ki-nem-használt jogosítványommal immár legálisan. az olcsó cigi és a flakonos víz. a kiváló minőségű ételek. a szokatlan alapanyagok. a metró. a taxik. a fények. ferentz.
főleg, amikor olyan blog és benne olyan fotók jönnek szembe, amik mindezeket előhívják bennem.
na ilyenkor pár órára kicsit mindig megnyomorodok.
és próbálom észben (!!!) tartani, hogy mi a fontosabb: a lelki békém (ami itt sem teljes azért) vagy az egzisztenciális nyugalmam (ami ott sem lenne teljes azért).
hát így vagyunk.
nem élhetek burokban és elzárva a külvilágtól.
sírni ér?
.
ez valahogy olyan
hogy
meg kell halnom ahhoz, hogy
újra élhessek.
.
jegyezd meg jól ezt a napot örökre:
kettőezertizenöt február tizenötödike.
.
amikor először voltam igazán és rendesen és tényleg szerelmes.
és augusztus végén lementünk pácinba, és a kis tákolt házikó szobakonyhájának koszlott ágyán aludtunk, és reggel csendben we were making love there. és minden olyan békés volt és teljes, pálinkát ittunk kétliteres műanyagflakonból, a vécészerűség a garázs belső sarkában egy függönnyel volt leválasztva, csap csak a kapu mellett, és emlékszem arra is, hogy mi volt akkor rajtam: a gyerekméretű rövidnadrágom, a fekete póló kis cseresznyemintával a mellkasán, és a szürke kapucnis pulóver. igen, az, amiben a hattyútollas selfie készült a kutyásnénivel györökön... megvan a nagy régi hintaágy hangja, a frissen kisült, a faluból kihozott langallón megülő lilahagyma íze. az érzés, hogy a nyár utolsó napjait töltjük itt, amire nem akarunk gondolni.
három évvel később lementünk pácinba megint.
megvolt a hintaágy, a nyár épphogy elkezdődött, június közepén jártunk. a diófa alatti nagy asztalnál uzsonnáztunk, volt zene, volt alkohol, és volt fű is. nem éreztem jól magam, pedig minden ott volt, de minden mégis nagyon más. nem ment az ivás, körülöttem mindenki nagyon hamar berúgott. nem jutott hely a hintaágyon sem nekem, a vihar jött, de nem ért oda. éjfél előtt feladtam és ezúttal az tetőtéri kisszobában feküdtem le, egyedül. de nem tudtam elaludni. zavart az a kellemetlen érzés, hogy nem férek el rendesen a testemben. hogy mintha minden kicsit kilógna a sarkából. hangos volt a zene, de hangosabbnak és zavaróbbnak hallottam a felszabadult és önfeledt kiáltásokat és nevetéseket odalentről. felkeltem és elindultam gyalog, hangtalanul osontam ki a kapun és vettem irányba a falut a földúton, miután tettem egy kört a kukoricásban.. nem volt cél: világgá akartam menni a semmi háta mögött. titokban persze azt reméltem, hogy észreveszik, hogy utánam jönnek. mentem, egyre gyorsabban, és közben sírtam. nem volt elég sötét, a hold világított, a csillagok pontjai összefolytak. aztán feladtam. visszafordultam, és a lépcsőn felfele menet vettek észre: "ittvagy? nem találtunk az ágyban, de akkor a vécén voltál ezek szerint." befeküdtem a hálózsákba és álomba sírtam magam.
egy hét múlva, már pesten, végérvényesen elbúcsúztunk egymástól.
