faszom, de csak abba, hogy ezt nekem minden esetben el kell magyaráznom.
meg azt, hogy nyolc év után először van az, hogy nem jut eszembe az, hogy kikezdjek másokkal, vagy a feldobott magaslabdáikat lecsapjam, érthetően fogalmazva az, hogy félrekuffantsak. nincs az az égető ás fájdalmas hiányérzet, hogy nem vagyok megértve vagy megismerve, vagy hogy nem vagyok jó helyen.
még ha nem is teljes a dolog, mégha közelsem tökéletes, de valamiért (magam sem értem) nem pörgetnek azok a gondolatok, hogy 'mi lenne, ha, mert úgysem tudná meg'.
az optimista magyarázat az, hogy végre felnőttem és/vagy megtaláltam azt, aki (hahaha), a realista magyarázat pedig annyi, hogy most nem lenne ahhoz úgysem erőm-kedvem-energiám.
ki-ki kedvére választhat.
