.
zsúfolt éjszaka volt, az már egyszer biztos.
nem emlékszem hol kezdődött, de
z és j jöttek hozzánk, biciklivel. elvoltunk, beszélgettünk, aztán indulni készültek. mi egy panellakásban laktunk, de legalábbis egy más beosztású lakásban, ahol a bejárati ajtó folyosóra nyílt, mielőtt az utcára vezetett volna. szóval állunk a szűköcske folyosón, j már az ajtó mögött, z az ajtó másik oldalán, a folyosó végén. még nevetgélünk, amikor sürgetni kezdenek, hogy gyorsan, csukjam az ajtót, gyanús ember jön. tolom is be, pedig az ember súlya már feszül neki, behajtom, de a kulcsot nem sikerül ráfordítanom, kicsit mintha lemondóan nem is akarnám, hiszen j és z kintmaradtak. az ajtót belöki az ember, aki középkorú, kövér, kopaszodik, a fején maradék haja zsíros és fésületlen, az egész testét ragacsos izzadtság borítja és a napfényt régen látott, fakófehér bőrét vörös foltok és kiütések fedik, mellkason kigombolt, halvány csíkos inget visel, ami feszül a hasán. na ez az ember beront az ajtón, rámnéz, érzéketlen és rideg halszemeivel szinte belém ülteti a rettegést, és szó nélkül beljebb megy. kétségbeesek, mert a kezében egy fényes, világos ezüst, külső táras kurvanagy pisztoly van. de időm sincs cselekedni, én kifordulok az ajtón, be z mögé, miközben hallom, hogy a pisztolyból távozik egy-kettő meg mégegy-mégegy golyó, tompa de erős csattanással. a szobában anyám és hugom, a lövés előtt még annyit sikerül elmondaniuk, hogy apám nincs itthon, mire a fickó válasza az, hogy ő megmondta neki, hogy ez lesz. azon gondolkodom a folyosón, hogy vajon hat vagy nyolc lövedék fér a pisztolyába, de mindegy is, mert kettő még akkor is elég nekünk, meg az is eszembe jut, hogy simán lehet, hogy visszatölti a tárat. az ajtó nyílik, és egyenesen az utca felé, hátra sem nézve távozik az ember.
itt felébredtem.
hogy a következő előtte volt-e, nem vagyok benne biztos, de simán lehet.
egy piros háromajtós kocsiban ülünk, én hátul, hurkasaláta vezeti, és van még velünk egy srác, akit jól ismerek.az út rendben van, egy kereszteződésben rákanyarodunk egy másikra. itt hurkasaláta válogatáskazit keres, és egy pillanatra nem néz az útra, így én, aki látom mi van előttünk, ijedten szólok neki, mire az utolsó pillanatban visszakormányozza a kocsit az útra. az utat ugyanis hirtelen világossárga sáros erős sodrású vízátfolyás borítja, hosszan előttünk. hurkasaláta jól vezet, de persze félünk, mert látjuk az út szélén végig az árokba csúszott kocsikat, ahogy süllyednek le a sáros vízbe, a kétségbeesett sofőrjeiket, akik sírnak, mert nem érkezik segítség, és van pár már elhagyott, roncs autó is. az út alig kétsávos, vagyis két autó nem fér el egymás mellett anélkül, hogy ne húzódna mindkettő a szélére, ebben a helyzetben viszont ez kockázatos, úgyhogy csak imádkozunk, hogy ne jöjjön szembe semmi. persze jön, de mielőtt ütköznénk, az kisodródik és lassan lecsúszik az útról, bele az árokba. félek, mert nem szeretném egy ilyen helyen végezni, ráadásul a víziszonyom további félelemérzetet gerjeszt bennem. csak hurkasalátában bízhatok, és abban, hogy sikerül baleset nélkül átjutnunk a szakaszon. vannak részek, ahol a sár magasabb, mint a tengely, meg vannak erősebb sodrású átfolyások is, de az a lényeg, hogy nem szabad megállnunk, illetve nagyon visszalassulnunk, mert akkor beragadunk, de túl gyorsan sem mehetünk, mert akkor lesodródunk. így megyünk nagyon sokáig, de aztán végül meglátjuk a végét, ahol már tisztább az út, feljebb értünk, már csak az árokban kavarog a belvíz.
és aztán volt még olyan is, amiből csak részek,
de egy nagy nyitott többállásos zuhanyzóban vagyunk, én mindenképpen hajat szeretnék mosni, furcsa állásban van a zuhany, és a baj az, hogy nem látom melyik a sampon mert furcsa, talán katalán nyelven van a dobozokra írva a tartalmuk. kipróbálok egyet, persze nem sampon, akkor öblítem azt le, de a másik, amire nyúlok sem az, viszont azt még leöblíteni sem megy.
