.
azért volt szopó a mai nappal is.
vannak azok a napok, amikor nem tudod nem észrevenni a nyomort, az igénytelenséget, a kétségbeesést, mert rádköszön minden kapulajban, sőt, az érdektelenséggel átitatott hugyos nadrágszáron is tükröződik. csak neked, csak itt, csak most.
hogy elintézetlen ügyek szaporodnak akkor is, amikor próbálom őket elintézni, szavak reppennek a semmibe, mert súlyuk nincs, vagy talán én vagyok láthatatlan, esetleg értéktelen, ha nem súlytalan, hogy mindenből kettő lesz, mire egynek nekifekszek.
hogy essek kétségbe, nem magamon, nem rajtuk, hanem azon, hogy ennek a világnak és benne minden életnek így kell elszaladnia? tudod-e hogyan szorította a kezem, amikor leültettem? hogy mi volt a tekintetében, amikor végre ki tudta nyitni a szemeit? és az a másik, a rövidre zsugorodó inaktól göcsös kezeivel, amik biztosan mindig fájnak már, nem elég, hogy remegnek, és aztán amikor végül egy olyan kedveskedéssel próbálja a komolyságát venni és az ijedségét feloldani, ami annyira bensőséges, ugyanakkor végérvényes is, hiszen benne van: innen már nincs sok, csak az a kérdés, hogy melyikünk előbb...
a kiszolgáltatottság a legborzasztóbb állapot, amit ember érezhet.
