... we get the whole spectrum in every Bubble.

.

nem,

nem kiszerettem belőle, hanem meguntam. és ezt mégnehezebb megértetni vele. vagy inkább hazudjak, és mondjam az előbbit? dehát hiszen már így is túl sok volt abból...

.

hát hogy most már második napja álmodok a perinti nagyanyámmal - ilyen eddig egyszer fordult elő, mégpedig azon a kétezerkilences kora őszön, ami után minden megváltozott. az érdekes az, hogy ugyanúgy, mint akkor, most is csak a háttérből figyelő jelenségként volt .jelen.

mostanában gyakrabban bukkannak fel 

.

na jó, ha lesz kutyám egyszer valaha, az biztos, hogy fehér vagy homokszín saluki keverék lesz <3 

.

we slept we hugged we cried.

.

bizonyos szempontból meg

mintha újra tizenhét lennék, mert bizonyos helyzetekben - sajnos - viszonylag könnyen idomulok, még akkor is, ha az nem feltétlenül a jobb irány; és hát a leader kvalitásoknak is eléggé híján vagyok, ahogy voltam mindig is.

basszus hogy ebből mi lesz...

.

azon az én egészséges határon bőven túli, kétségbeesett kudarckerülésem sem segít éppen sokat, hogy vannak problémák, mert mindig csak addig jutok, hogy már inkább neki sem kezdek, miközben feszt hibáztatom magam érte, az egész mindenért.
ahogy végül a vasárnapi elhatározásból - hogy érkezés után rögtön lemegyek büdösékhez és velük személyesen is közlöm a szerdai, zajhatásokkal is járó parkettacsiszolás tényét - mára az lett, hogy a második kör bolt után felfelé jövet és az ajtajuk előtt elhaladva helyeslően bólogattam magamnak, amikor megállapítottam és megbeszéltem magammal, hogy 'különbenis basszák meg, büdösek és undorítóak, itthon eszi őket úgyis egész nap a hónaljszag, olvasni meg tudnak, a papJrt kifüggesztettem, én ugyan nem fogok hozzájuk külön beszólni, hogy az arcomba hozza a kereszthuzat a savanyú hányásszagukat, szívom eleget Jgy is a fürdőben és a vécén minden nap.'
probléma letudva, nem szólok én inkább senkinek.
bravo perdita, bravo.

.

a minap meg

a hold kibillent az egyensúlyából
és egyenesen a földbe
csapódott
mi meg mind meghaltunk.

elég jó érzés volt.

.

ja egyébként
azt álmodtam, hogy egy kis régi városban vagyok, és egy körbezárt réten belül a kerítés mellett  sétálok, esteledik, a fű puha és magas. kicsike rókakölyköket látok meg, ahogy játszanak egymással és nem félnek tőlem sem, bár óvatosak. viszont feltűnik egy medve is, ők mind feltűnően hosszúkás testűek, szóval a medvétől tartok. kimegyek a rétről, mert már sötétedik. ahogy megyek át a réten, fekete, vastag, de rövid kígyó húz át előttem a fűben. aztán később odakint, már az útszéli fák árnyéka alatt, egy másik kertkapun átlépve egy szögletes testű kígyó, fehér, mint egy szusi, a hátán mindenféle színes bogyókkal és petékkel lépcsőz le előttem, és ahogy utána nézek, látom, hogy hátrafordítja a fejét és kezdi letépni magáról a hátán lévő dolgokat. elundorodom és elbizonytalanodom, elkezd esni az langyos nyári eső.
aztán pisilnem kell, de undorító a vécé, és nem lehet az ajtaját zárni. próbálok fordítva, szemben felállni rá és az ülésen állni, nem fölé gugolni, amikor valaki rámnyit.
aztán itt jött az érdekes rész:
gyaloglok, nyár van, jóidő, trikó-rövidnadrág. mediterrán hangulat, sötétszürke kopott gránit macskaköves lépcsők fel-alá meredek domb- és hegyoldalakon. alacsony kőkerítések, mögöttük gondozott kertek. az egyikben fák sorakoznak, oliva, a másikban pedig alacsony, vékonytörzsűek, látom a gyümölcsét közelebbről, mangó. soha nem láttam még mangót fán azelőtt. elérzékenyülök. megyek le a lépcsőn, többen is vannak körülöttem, a lépcső aljában egy kőtemplom, az állomás, ahová tartok. nagy fakapun lépek be, emberek készülnek bent a vacsorához. mindenki turista vagy vándor. belémnyilall a felismerés: spanyolországban vagyok. sírva fakadok, de ez a megkönnyebbülés és valamiféle felszabadulás érzése inkább.
a kertben, a nagy, íves, kőből rakott 'vár(os)'kapu mellett a kőfalon egy apró rókakoponyát találok az egyik kőtégla helyén - furcsa, mert a szájpadlása lapos és az is tele van fogakkal csakúgy, mint az alsó állkapocs, mintha az is szájpadlás lenne. megörülök neki, beszélek is hozzá, amikor megjelenik va, szandál van rajta és elkéri a koponyát tőlem. az ő kezében hirtelen nagyobb is lesz és már inkább hasonlít egy krokodilkoponyára.

.

ezt akkor most

különben vehetem egy gecinagy visszafordulásnak? back to ground zero? welcome 2007 again? forever twenty-six?

.

bár egyszer nekem intézne el egyszer ilyen gyorsan valamit (vagy bármit).
mondjuk értem a kapkodást; miután realizálta, hogy ő fog vele szopni, ha nem lép, mert ntől ugyan várhatná, annak kurvára kényelmes volt eddig is másokon élősködni, fel sem tűnne neki, ha most is ezt a trendet folytatná, csak nálunk, ráadásul amekkora burokban él a való világot illetően, még azt is meg merném kockáztatni, hogy az életbenmaradási esélyei abban az esetben elég rövid időre redukálódnának...
másrészről pedig azon kattogok, hogy nem volt-e ez egy kicsit gyors vagy hirtelen, nemtudom, hogy nem kellett volna-e inkább várni még pár hónapot úgy egyáltalán mindennel, kicsit hibásnak - jobban mondva bűnösnek - érzem magam, hogy csak így mint a majmok, jobb kéz-egyik ág, bal kéz-másik ág, jobb kéz-elenged, bal-markol, jobb-újra fog, bal-elenged... és az sem kellemes, hogy megy az önostorozás feszt is, hogy lehet mégiscsak én basztam el, hogy tehettem volna egy kicsit többet, vagy igyekezhettem volna mégjobban, vagy lehetett volna bennem több akarás, vagy csak kitatás, hogy nem feltétlen volt halálra ítélve az a kapcsolat, csak hibák voltak benne, amiknek a megoldásán talán nekem kellett volna jobban dolgozni, és akkor én vagyok a hibás, mert nem voltam elég kitartó, meg mert hátat fordítottam az első (sokadik...) adandó alkalommal, amikor lehetett... hogy én köptem rá erre az egészre a turhát, és így megérdemlek-e egyáltalán bármit is az élettől... (a komplexusaim persze azt mondatják velem, hogy egyértelműen NEM.) hogy talán nem a hibákra kellett volna annyira ráfixálnom a fókuszt, hogy talán nem is volt az olyan szar, mint ahogy magamnak hazudtam, és hogy nem kellett volna-e adni még egy (meg mégegy meg mégegy) esélyt mégiscsak...
nemtudom.
semmit sem tudok megint, még mindig.

.

a legszarabb érzésekkel álmodni és régieket újra átélni álmunkban. most például egy szakítást. nem konkrét személyekkel, nem a konkrét sztorit, csak az érzést magát.
ehh...

.

ma például
tök szomorú vagyok. és nem szeretem azokat a napokat, amikor szomorú vagyok. az ilyen napokon mindig rengeteg kérdés pörög bennem. meg kétségek. meg milettvolnahak. az ilyen napokon mintha kiengedne az a régóta fagyaszott szarvaspörkölt. és felúszik a kocsonyás zsír a tetejére.
nem szeretem ezeket a napokat.

.

persze biztosan mindenki nyugodtabb lenne, ha én is inkább beszopnám magam valami öreg gazdag seggarc kegyeibe, biztosítandó a jövőmet és az anyagi jólétet, de kösz, olyan áron még egy zacskó ropi sem kéne, nemhogy _létbiztonság_.

más. engem kurvára nem illik azzal a zsarolás-féleséggel rettre bírni, hogy ha én nem állok bele az ügybe, annál tovább fogja a nyugger-hotel all inclusive ellátását élvezni és a vérüket szívni, na meg az idegeiket szaggatni. anyámat sajnálom csak igazán. baszdmeg a két kezét összetehetné, hogy a semmivel többet lapátolt össze mint bárki munkával a környezetében, de még így sem hallgat senkire és hozza az ostobábbnál ostobább döntéseit, gyakran száznyolcvan fokos fordulatokkal. ne kívánjak rosszat senkinek, de remélem még halála előtt felnyílik a szeme és fájdalmas lesz a felismerés.

nem mellesleg ekkora mértékű szarrágás után tőlem aztán ne akarjon még egy szívószálat se, nemhogy szivességet és jópofát a dologhoz, HAH!

.

remelem, hogy egy ev mulva mar nem itt.

es hogy lesz ido lelépni, amig még lehet.

.

igyekszem azt gondolni, hogy csak valamifele feltes es nem a vak irigyseg - vagy ami megrosszabb, a velemenye rolam - mondatta vele azt amit, illetve azt is igyekszem gondolni, hogy ez nem függ össze mással, és nem gondolja azt, hogy forditott esetben ez normalis. pedig valoszinuleg de, hiszen mas szemeben a szalkat is, sajatjaban meg...

aki örök második, én.

.

a legjobban azt utálom, amikor b-val álmodok. akkor mindig vita és kibaszott feszült düh van bennem. daddy's little biatch...

.

de szerintem
felesleges és kártékony hazudni magamnak és azt mondani, hogy nem, nem hiányzik lego-city.
igenis de. a színek, az illatok, a levegő, a táj (mennyire hülyén hangzik, pedig az), a nyelvek dallamai, a városrészek hangulata, a diverz arcok, az átlátszó fake csillogás, a soksávos autópálya, a szervezettség, a víz, a friss halak, géant, rövidnadrág-papucs, alkoholos italok, lakásban cigizni... az illatok, a színek, a fény, a levegő. a benzinkutak. a seggmosó zuhany. a homok. a vezetés a soha-ki-nem-használt jogosítványommal immár legálisan. az olcsó cigi és a flakonos víz. a kiváló minőségű ételek. a szokatlan alapanyagok. a metró. a taxik. a fények. ferentz.
főleg, amikor olyan blog és benne olyan fotók jönnek szembe, amik mindezeket előhívják bennem.
na ilyenkor pár órára kicsit mindig megnyomorodok.
és próbálom észben (!!!) tartani, hogy mi a fontosabb: a lelki békém (ami itt sem teljes azért) vagy az egzisztenciális nyugalmam (ami ott sem lenne teljes azért).

hát így vagyunk.
nem élhetek burokban és elzárva a külvilágtól.
sírni ér?

.

egyébként
különös,
de emlékszem a napra, amikor kijöttem a depresszióból.
nem, nem igyekeztem rajta, nem dolgoztam érte, nem vártam - depressziósan az ember ilyenekere egyébként sem képes -, hanem egyszer csak egy hétköznapi délután rámtelepedett. délelőtt borult volt az ég, esett is az eső. megmostam a hajam, félig hátrafontam, a fehér, caminorol elhozott hosszúujjú felsőt vettem fel, amikor délutánra végre kisütött a nap. tudom, még azt is megállapítottam magamról, hogy nem nézek ki annyira jól. május vége lehetett, vagy június eleje. elindultam járni egyet a faluban, ahogy minden nap, és egyszerűen jó volt. mintha valami nagy nehéz sűrű nedves takarót emeltek volna le rólam. nem történt semmi sem előző, sem aznap. nem kaptam jóhírt, sem rosszat, nem találtam ki a világmegváltó ötletemet, nem volt bennem elhatározás sem.
egyszerűen megtörtént.
basszameg.

.

két dolog járt ma az eszemben:
az egyik, hogy valószínűleg teljesen normális, hogy kb ott tartok, mint a nagy átlag huszonpáréves emberek, ha szépen összeadom azokat az éveket és időszakokat, amikor - hogy úgymondjam - takarékon voltam a depresszió különböző fokozatainak és típusainak köszönhetően, s a kapott időt kivonom a valós éveim számából.
a másik pedig, hogy mekkora érzékkel választom ki azokat a dolgokat (ezt aztán továbbgondoltam, mindjárt írom is), amiket ugyan rendkívül nagyon szeretnék csinálni, de hihetetlenül idő- és pénzigényesek, cserébe viszont egyáltalán nem kifizetődőek. na és ennek a továbbgondolásaként jöttem rá arra is, hogy nem is a dolgon magán múlik igazából az, hogy mennyire lehet belőle nyereséget csinálni, hanem csupán azon, hogy hogyan adják el. márpedig bennem hangyafasznyi kereskedők ősi vére sem csordogál. as they say: sell ice for the penguins. pedig vannak, akik ebben is kurvajók.

.

persze ebben nekem is van hibam, mert miert akartam annyira (miert-miert, mert szerettem benne azt amitol lehetett felni, de az ember kivancsi es nekem ez volt a lazadasom magam ellen, a csakazertis es a majdenmegmutatom) es az, hogy ezek a felelmek vegul elhallgatasokba fordultak es most az o szemeben vagyok en egy szuk legures terben ahonnan mindenkeppen ki akar menteni.

ha igy lenne valoszinuleg nem is ellenkeznek.

ha ismerne nem akarna a nevem sem kiejteni tobbe a szajan.

.

Es jon ezzel a szoveggel es en merhetetlenul szomoru vagyok es nem is azert mert ugy erzem hogy elkesett vele hanem mert mar ezeket mind hallottam tole es en olyan sokaig el is hittem hogy tenyleg most majd ezuttal mas lesz es hogy together we stand divided we fall de most mar nem megy... most mar nem merem feladni azt a picit amim van azert hogy megint elveszitsek valami sokkal tobbet es valahogy elhiszem mar azt hogy van olyan az eletben hogy a kevesebb tobb es neha a semmi is meg hogy

1+1 az nem mindig ketto.

he made me do things I never wanted and never dreamt about to do.

.

titokban szeretem nehogy visszaéljen vele.

.

ide valami
hosszút akartam arról, hogy            .                            .         .                  .                  .
de inkább
minek.

.

mi a fasz van a világgal, mi a picsa történik, de komolyan?!

.

igazából
nem sok minden hiányzott
de ami igen, az esszenciális kellett volna, hogy
legyen.
mit mondjak:

elfáradtam.