.
sose vagyok képes megcsinálni, amit elterveztem, ma felkeltem fél ötkor, hogy kiránduljak, aztán persze elnyomott a kétségbeeseés, az életem egy homályos kupac tétlenség, bizonytalanság, belemenekülök a semmibe, hogy aztán ott rettegjek a semmitől, a horgász a parton egy óra csendes ücsörgés után távozómban utánam fordul és megkérdezni, hogy 'holnap is jössz?', mi mást válaszolnék, 'simán lehet, jobb dolgom úgysincs' és zavartan mosolygok, - hallom a saját hangom kívülről, kicsit mély, kicsit mindig dallamos, de nagyon más, mint amikor magamhoz beszélek -, persze innentől kezdve szinte már kötelességemnek érzem ismét megjelenni a színen, amitől az egész elveszti számomra az életszerűségét, és már nincs is kedvem ott ücsörögni a csöndben, mert és egyre könnyebben hoznak zavarba az emberek, egyre kevésbé tudom, hogy hogyan kellene viselkedni, egyre kevésbé jön természetesen, egyre inkább képes vagyok az egész mozgó és hullámzó tömeget kívülről nézni, ami által persze egyre jobban kívül is maradok rajta, de amit leginkább el szerettem volna most mondani, az az, hogy g sem tette meg, elindult a reptérre és a buszon ülve meggondolta magát, valami homályos sztorit kaptam, öregemberről és pénzről, meg arról, hogy senki nem segített és ő sem tudott mert elkésett, és sírt, miközben mindketten tudjuk, hogy ez nem az igazi indok, de a harmadik valamiért elfogadta, és nekifutott másodszor is, kiváncsi lennék, mennyire fájt, de máris mehetnékje van, tudom, hogy mit érez, mert azt éreztem én is, és tudom, hogy mennyire lehetetlen belekapaszkodni egyvalamibe, ami van, olyankor, amikor valami egészen mást szeretnénk. például álmodni és az álmainkban élni.
többet nem ölelt meg.
