.
ez nem az a publikus téma, meg meg is ígértem magamnak, hogy nem pofázok róla többet, de ugranak be a flashek, nem a szememmel érzékelek, hanem az egész testemmel, az agyammal, az emlékeimmel, mintha azok a megkopott lenyomatok készülnének, az első rögzített fényképek, a mai napig felismerhetőek, pedig semmi nincs már meg belőlük, ami létező lenne, szóval ahogy nyúl hátulról és fogja be a szám, meg ahogy a lehető legnagyobb természetességgel szorítja egymásnak a combjaim, és ahogy a kézfejem szinte fáj, amikor az ujjai az ujjaim közé ékelődnek, de muszáj még jobban szorítanom, megmutatta, hogyan csinálták gyerekkorában, furcsa fixációk, a buszon ülve, meg az elrejtett utalások, és a mai napig nem jöttem rá, hogy akkor először, amikor jött a vihar, mi mindent mi mindennel és hogyan csinált, de akarom még sokszor megy a kiérdemelt fiókjába a lassan megtelő emlékiratszekrényemben
pólók. ez egy sima fehér.
