.
ott hagytam abba 2010 májusban, hogy keretes a sztori z. nem kellett három hét, amikor a bezáródni vágyott körön mégis egy hatalmas szakadást ütött bb felbukkanása és bemasírozása az életembe. nem az történt, hogy rugalmasan kezeltem volna a dolgot, és szépen beillesztem a folyamba, hanem éppen az ellentéte: a szétrobbant kis darabokat kínkeservvel próbáltam összecsomózni, persze nulla eredménnyel.
van az a buta dolog, amikor az ember az eszére és érzéseire hallgatás helyett szimplán az agyával próbálja nem tudomásul venni a nyilvánvaló helyzetet - hát velem is ez történt. egyensúlyoztam két olyan dolog között, ahol igazából semmi szükség nem lett volna a józanságra, mert a víz árja magától vitt volna. ugyanis part, az nem volt.
egy év telt el ezzel, aztán az ügyeletes a-val való újabb egyéjszakás találkozás 2011 április (most már tudom, hogy hamis) megoldáshoz vezette a gondolkodó agyam: ha ezt meg tudom tenni vele, akkor b többet érdemel nálam. így kizártam a körből, de persze kivágni nem lehetett, mert már ő maga volt a kör, z csak a függelék rajta.
akkor azt gondoltam, hogy legjobb lesz kicsit elmenni. eltávolodni, hogy megnézzem, vajon létezik-e a hiány? persze nem így kellett volna: ameddig az ember szinte 100%-ban éli fel a mindennapi energiáit, és csak a másnapi adag reprodukálására van lehetősége, és ráadásul az is a legnagyobb mennyiségben a fizikális forma mozgatásában veszik el, nem érez ilyenfajta dolgokat. döbbenten tapasztaltam, hogy az úton nem létezik a hiány. hiszen mindig jön valami új szembe, valami, amit sosem láttam vagy sosem érzékeltem még. megnyugodtam, nem kellett volna.
felbukkant h, akinek nem szabadott volna velem jönnie, akivel nem szabadott volna együtt mennem, éppen a legfontosabb napokon. felejtés, nem bánom.
visszatérve 2011 július aztán már csak a semmi fogadott. elveszett a köröm, bb-vel együtt, és maradt a semmiben csüngő z. megpróbáltam felépíteni, már sokadszorra. egy jó darabig képes az ember önmagát is becsapni és majdnem hinni valamiben, amiről pedig már évekkel korábban világosan tudta, hogy értelmetlen. de az agy kikapcsolta a vészjelzések küldését.
a harmincadik születésnapom 2011 aug egy totálisan béna és szomorú esemény volt, ahol teljesen meg-nem-értettnek és magányosnak éreztem magam.
nem sikerült elérnem bb-t többet.
jött az ősz. káosz. semmi. kétségbeesés. elveszés. felhívtam k-t, kétszer találkoztunk, aztán lepattintottam. elmentem zs-hoz, de nyomasztottak a fehér falak. ott volt l, akitől másnap szinte menekültem rózsaszín kabátban biciklin. bb kellett volna, de nem volt.
aztán már semmi sem volt. kizártam magam, hogy kizárjak mindenkit. kétségbeesett levelek r-nak, és ch-nak, felváltva a hosszú hallgatásokkal. r-nal még el is mentem egy hétvégére az erdőkbe, de visszacsókolni is képtelen voltam. a-nál még egy délután erejéig, de sírva jöttem el. egy teljes év telt el így. és akkor visszamentem z-hez 2012 okt, mert akartam - és nem mert szerettem volna.
2013 jan itthon, megint. tervek, minden más csak átmeneti. és akkor három hét múlva üzenet bb-től. beszéljünk. minek. félek. én is. nemakarom, mert tudom, hogy akarom. én is. és azt is tudom, amit nem tudok. te nem. végül hónapokkal később sikerült találkoznunk. abba torkollt, amit egyikünk sem szeretett volna, de mindkettőnk akart. mindkettőnk másért. azóta is megesett párszor. de gyógyulok. belőle ki, valamibe bele.
ch. majdnem lemondtam 2013 júl, inkább ne jöjjön ide. csak a baj lenne belőle, én meg már majdnem indulok (már egy jóideje na persze). és különbenis, nem tudok őszinte lenni z-vel, ha ittvan, mert nem hisz nekem. előbb elhiszi azt, ha nem mondok semmit. így inkább nem is írtam ch-nak, vagy tereltem a témát. de mégsem tudtam neki azt mondani, hogy oldja meg és keressen mást, mert ilyen vagyok, mert már régen megígértem neki - és mert kíváncsi voltam rá, hogy ugyanúgy nem vált-e ki semmit belőlem, mint akkor, amikor megismerkedtünk. a történet többi része pedig már visszaolvasható.
