.
kicsit már persze be voltunk baszva, de akkor még nem nagyon, ebben az akvárium-szerű bárban, szánsájn, meg ami kell, amikor valami olyasmit mondott, hogy "tudod már elhagytuk akkor fonyódot, és nem is beszéltünk semmi különösről, és akkor arra gondoltam, hogy hiszen én itt ülök a legjobb barátom mellett, akivel éppen balatonra megyünk, és ő egyben a szerelmem is". hát kell ennél több? dehogy.
lehet bármennyire is lenyűgöző valaki stílusa, bukkanhat fel időről-időre a semmiből, hogy aztán kicsit megremegtesse a lábaimat, de egyikükkel sem cserélném le ezt a bizonyosságot. azt, hogy mellette önmagam vagyok. hogy ő az, aki engem ismer. akinek hagyom, hogy ismerjen.
én ebben tökre hiszek.
