.
istenem, dilettáns hülye... (pedig még csak fél órája van itt)
és ezek járatják a szájukat a legtöbbet és ontják a faszságot belőle a leghangosabban nonstop.
politika, mennyit látsz belőle te ott, ausztriában??
a sötétség végtelen...
a butasággal karöltve.
.
komolyan, nem is tudom minek járok haza.
a másik sztori anyámtól a kedvesunokatesómágié: felbukkant az apja.
miért, miért kell nekem megtudnom olyan dolgokat, amikhez semmi közöm és amiket nem akarok és nem is akartam tudni soha?!
.
lám, mekkora biznisz egy osztrákhoz hozzámenni.
tíz évnyi eltartás után, ebbe - mármint a házaséletbe - némiképp beleunva (meg persze a férj aszociális jellemvonásaiba, bár ezt már a megismerkedésükkor mindenki mondta neki, csak ő nem akarta látni) beadni a válópert, amit harminc nap alatt le is rendeznek és kimondják a válás tényét, szóval ezután negyvenezer euroval a zsebben és havi hatszázzal asszonytartás címén ellébecolni, az eléggé jó üzletnek tűnik.
valakire kurvára emlékeztet.
de ha egy kibaszott panasszót is hallok tőle ezután, lehet hogy nem fogom többet vissza magam.
.
talán
az egész egzisztenciális válságom oka az, hogy nincsenek prioritások az életemben.
talán.
ugyanitt: eladó (akár használt) prioritásokat és/vagy bejáratott hobbikat vennék! kifizetés készpénzben!
.
vajon
mennyire ismerhet, ha a kétmondatos email második mondata az, hogy "Ne kattogj!!!!"
.
például játszhatnám azt, hogy három napig mindenkivel és mindenkihez őszinte vagyok.
mekkora öriharik lennének belőle.
.
nemtudom, ez a rengeteg, hirtelen a semmiből rámtörő sírás ez normális?
mintha tizenöt évnyi elfojtott könnyözön akarna most távozni belőlem, persze elapadhatatlanul...
és az vajon normális-e, hogy folyamat azon gondolkodom, hogy ki is vagyok én? és hogy egyáltalán, szabad-e tudnunk, hogy kik vagyunk, ha vagyunk egyáltalán valakik? vagy csak minden másodpercben változó elemek vagyunk egy nagy rendszertelen rendben, és ez a felismerés az, ami igazán megrendít?
.
előbb-utóbb el kellett ennek is jönnie...
csak attól félek, hogy ez beindítja bennem azt, hogy a hamis bűntudat és lelkiismeretfurdalás keltette értéktelenség-érzésben és agóniában azt is felrúgom, amiért az egész úgy történt, ahogy.
mert a miértjeire nincsen racionális válaszom.
pedig ebben a világban csak azzal lehetne túlélni.
épeszű ember nem is gondolkodna.
és mert hiába a jó hang odabent, a rossz mindig hangosabb és én már nagyon unom ezt a harcot.
mert a gonosznak is igaza van, a racionálissal pedig vitába sem tudok szállni.
de mi az igaz?
