.
valahogy így képzelem el amúgy a pokol bejáratát is.
minden nett, minden a helyén, minden működik, és mégis: amerre nézel, elveszett, kómába burkolózott arcokat és embereket látsz. embereket, akik álarcot hordanak azért, hogy az álarcot hordó emberektől megszerezzék azt, ami sosem volt az övék.
itt mindent meglehet, itt semmit sem szabad, de mindent kell.
túlélni az életet, hogy belehaljanak.
mint egy kirakat, aminek tisztára van mosva az üvege, a legkisebb részletet is látod, de soha-soha nem fogod tudni megérinteni, nem fogod érezni az ujjaidon a selyem hidegét, a fém keménységét, a világítás pedig nem teljes, hiszen a kis hibákat el kell takarni valahogy.
a pinokkióban van az a rész, amikor a gyerekeket összegyűjtik a cirkuszba - ingyen cukorka, tánc. zene, móka és kacagás, hogy aztán éjfélkor szamárrá változzanak és elvigyék őket valahova szolgáknak.
a füvet mindig rövidre kell nyírni. a homokot mindig el kell söpörni az utakról. minden bejárat mellé kell egy haszontalan embert állítani, hogy lássák: itt bizony rend van.
de minek a rend, ha nincs hozzá meg a szabadság?
ha nincs meg a természet esetlegessége, az, hogy bizony néha a járdaszegély rései között is kinő a fű?
szeretek megfigyelő lenni, amíg nem kell, hogy a része legyek.
csupa-csupa ámítás, csupa-csupa rosszszándékú igyekezet.
the more places you've seen, the more places have a piece of your heart. and in the end, it's good like that.
