.
és miért nem lehet csak simán kimondani, hogy 'igen, szeretlek', hanem inkább fojtani le, hagyni bent érni, majd elfolyni, hogy aztán szétessen betűire és alakjaira, vonalakra és pontokra, ahogy a gyerek mondja, egyenes-egyenes-hosszú-hullám, hogy megszűnjön a tér az elemek között, hogy a vonzás, ami összetartja őket, átváltson az ellentétes pólusaiba és mint a mágnes, erővel se álljon össze megint, hogy betűnként sem lehetne belőle már bagolyköpet sem, hát miért?
még az a négy betű sem bukik ki, hogy "én is".
baszódjak meg, senkinek sincs végtelen türelme a faszságaimhoz.
köszönöm, hogy utamba tetted.
hogy hagytad, hogy hagyjam, hogy megcsókoljon.
hogy elénekeltetted vele, hogy helló, hogy vagy, jó hogy vagy
hogy én lehettem az, aki miatt olyan mosolyt láttam az arcán, amilyet még sosem azelőtt és ő sem jópár éve már
hogy engeded neki látni a tökéletlenségemet
hogy ezek ellenére mégis és kitartóan
hálás, miközben én csak azt érzem, hogy hangyafasznyit sem adok abból, amit adhatnék.
hogy én meg azon rettegjek, hogy mikor telik be a pohár, ami jé, ilyenkor érdekes módon sosem félig üres
és hogy ne merjek kérni,
ne merjek többet kérni
tőled.
ha van terv, az a baj - ha nincs terv, akkor meg az.
