... we get the whole spectrum in every Bubble.

.

game of thrones öt kötet egyben deluxe special merry christmas, perdita.

.

furcsa ez a szomorúság, nem ül olyan mélyen... remélem nem csak a vihar előtti csend.

.

na ezért sem szeretek délután aludni.
liftre várok, megérkezik, kiszállnak az emberek. látom a gombokat kívül, de mielőtt megnyomnám, már beszállok, egyedül. aranyszínű belülről és sehol nincs sem dekoráció, sem gombok vagy feliratok. megijedek, mert már záródik az ajtó és én nem nyomtam meg semmit, de ki már nem tudok nyúlni. átfut az agyamon, hogy mi van, ha bezáródik és úgy marad... bezáródik, de elindul. pár másodperccel később rájövök, hogy hiába mozog, mivel teljesen zárt, nem érzékelem, hogy lefelé vagy felfelé megyek-e. itt már félek. aztán a falon megjelennek a számok, de gombok továbbra sincsenek, lefelé megyek, látom ahogy a számok futnak. ki akarok szállni a földszinten, de lejjebb megyünk, mínusz kettő... látom, hogy nincs lejjebb, de nem nyílik ki az ajtó, hanem elindul vissza fölfelé és körbe-körbe... borzalmas rettegés fog el, hogy most mi lesz, nem tudok jelezni a külvilágnak sem. és akkor hirtelen, egyre kisebb lesz a tér, a falak elkezdenek mozogni felém és lassan nyomnak össze. még annyi erőm van, hogy megforduljak, de a mellkasom már nyomja össze a fal, ordítani szeretnék, a karjaimat felemelem és arra gondolok, hogy 'nem akarom ezt átélni, meg akarok halni még mielőtt összeroppant!' de akkor már nem kapok levegőt sem... és felébredek.
következő:
egy férfi van alattam, meg vagyok róla győződve, hogy z az. ugyanaz a délutáni napfény süt be, ami aktuálisan, minden pontosan ugyanolyan. keresztbe fekszünk az ágyon, fejjel az ágy vége felé. hatvankilenc, rajtam bugyi és a zokni, rajta csak a nadrág, kissé lejjebb tolva. számban a farka, de furcsa, nem jövök rá, hogy miért. próbálom kitalálni, hogy mi nem stimmel. nem olyan mint az övé, de ez akkor még nem tudatosul bennem, bár minden részletét észrevételezem. jól esik, de zavar, hogy nincs reakció. aztán a férfi alattam odanyúl és letolja a lábamról a zoknit. azt gondolom 'na végre', de abban a pillanatban tudatosul, hogy mi volt, ami nem stimmelt: nem zé farka és nem is zé fekszik alattam! de nem tudok mit kezdeni már vele. felébredek.
mindkét álom tökéletesen intenzív és valóságos, minden apró részlettel és érzéssel, szagokkal, felületekkel, nem álomszerű, hanem mintha párhuzamos létezésben történt volna, teljesen tisztában voltam magammal és minden a jelenben.

.

aztán megnéztem a tedes videót és a closert, örök klasszikus valamiért mindig helyretesz (nem mellesleg megtaláltam a könyvesboltban az eredetijét, színdarab! és a végén meghal benne valamelyik, nem úgy mint a filmben, áá, de hát a faszom sem fog hetven oldalnyi párbeszédért ötezer forintot fizetni, pedig annyira KELL), és nem volt annyira fos a nap, mint ahogy számítottam rá. reméljük (úgysem) innen már csak felfelé...

.

nem bírom becsukni a szemem, mert azonnal jönnek a kéretlen gondolatok, összesen két órát aludtam, ami alatt húsz percek után sírva ébredtem, elszívtam másfél doboz cigit, úgy fel van duzzadva a szemhéjam, hogy fáj a szempillám töve, étel nem marad meg bennem, de le sem megy, csak vizet bírok inni, kurvajó napnak nézünk elébe...

.

"watch your mouth because words create worlds."

.

szemvillanás alatt értünk el ide, számolni sem bírtam már...

.

"ok, szakítottunk - illetve inkább ő szakított velem, úgy néz ki, mindegy.
és ne, mielőtt elkezdenéd, ne kérdezd meg a miérteket és a mileszmostokat, meg nem kell az sem, hogy megpróbálj bármi 'vigasztalót' mondani, mert úgysem segít, meg amikor kell akkor sosem jön úgysem, nem a te hibád, hanem mindenkié, beleértve engem is bizonyára, meg ez egy ilyen család, ha lehet annak nevezni, világos, hogy a legtöbb nyomorom innen ered, hogy nem érzem magam biztonságban és nincs olyan hely, ahová nyugodt szívvel mennék amikor védelemre vagy támogatásra lenne szükségem, nem láttam ilyet sosem magam körül és nem volt szerencsém megélni, de tényleg nem okolni akarok vagy vádolni vagy ilyesmi, csak elmondom, úgyis ki akart jönni, bár tudom, hogy attól még bántóan hangzik, lehet én vagyok az akinek 'speciális igényei' vannak, nemtudom, mindenesetre zavar és frusztrál és óriási görcsöket alakított ki bennem, hogy sosem tudtunk beszélni, meg senki sem, mindenki nyelte és nyeli azokat a dolgokat amiket megoldani kellett volna, mert konfliktustkerülünk, hisz a látszólagos 'béke' mindennél fontosabb, nem beszélünk sosem arról, ami igazán bánt, vagy fáj, vagy zavar, és ha valaki mégis azt teszi, akkor zavart csend a válasz, például tudod-e, hogy amikor a diplomámra készültem és könyvtárba kellett mennem és vittem az olvasójegyet és a raktárosnő elkérte és megkérdezte, hogy laci a rokonom volt-e, akkor képtelen voltam válaszolni egy bólintáson kívül, mert érthetetlen módon rámtört a sírás.. és egy csomó ilyen van, rengeteg, de a legtöbbször egyedül érzem magam, ez a legnyomasztóbb érzés, egyedül lenni egy 'családban', és aztán amikor ezt érzem akkor meg még bűntudatom is van, hogy hogy merek így érezni, mert már csak kötelességből is 'szolidárisnak' kellene inkább lennem. aztán aznap amikor megérkeztem ide kaptam levelet apámtól, emailt, soha még smst sem küldött, és először egy napig el sem olvastam, mert maga a tény, hogy írt, már nem fért a képbe nekem, és végül elolvastam és először nem értettem aztán meg azt gondoltam biztos csak a lelkiismerete íratta vele, és ettől bűntudatom lett megint, mert normális ember ilyenkor örül és meghatódik, én meg képtelen voltam kezelni magamban a helyzetet, és azóta sem válaszoltam neki rá - mondjuk nem is firtatta, sőt - mert nem tudtam mit..
hát tudom ezeket nem most kellett volna leírnom, de erre úgysincs 'megfelelő' alkalom."

.

világos a magyarázat a pecsételésre, de ettől még senki nem lesz boldogabb.

.

na ilyen szar álmom is régen volt - szombathelyen jártam.

.

áááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá

.

encouRAGING

.

te meg baszódj meg, sosem voltunk egy szinten, de még a közelembe sem értél fel... sajnos, világos, hogy ahány világ, annyi ember, és kapcsolódási pont rendkívül kevés. néha azt mondom, hála istennek.