.
ezt az érzést kurvára ismerem én is. a 'meditáció' kellős közepén óriási kényszert érezni arra, hogy bőgve felálljak és hagyjam a picsába az egészet, mert az instruktor éppen a boldogságról, meg virágos rétekről beszél, és hogy ez mennyire boldog pillanat, meg hogy éljük át, és töltődjünk fel vele, miközben az én életem darabokban, mit darabokban, sivatagnyi homokszemekben, odabent még csak nem is üresség, hanem düh, harag, félelem, kétségbeesés dolgozik, és emiatt az érzés miatt már gyűlölet is, nem csak a saját, hanem a többiek irányába is. és rájöttem, hogy hatalmas koncentrációt és akaraterőt igényel túlleni ezeken, feldolgozni, és megpróbálni a legszarabból is kivenni azt, ami építő jellegű lehet számomra. nem mondom, hogy sikerült, de néha már van olyan, amikor kellemes érzéssel tölt el egy-egy helyzet.
ugyanaz a látvány.
vajon hatvanévesen is itt fogok ülni és a kútra bámulni?
