..
nem, ugy latszik tenyleg nem valo ez nekem, hiaba eroltetem... ez a parkapcsolatosdi... keptelen vagyok ugy szeretni, ahogy az elvarhato, es keptelen azt adni, amire ebben szukseg lenne. inkabb be kellene mar latnom, hogy az erolkodes csak meginkabb ront barmilyen helyzeten.
csak bantani es megbantani tudok.
mindenkit, aki szeretni vagy adni probal.
.
o igen, minden kerdesnek megvan a maga helye es ideje, amikor - mondjuk ugy - nem donti le a remego kezzel nagynehezen osszeepitett kartyavarat hus tavaszi reggeli fuvallatkent, mint illatos fing a levegoben.
.
és aztán van, amikor átlépi a quite annoying stációt és már fájdalmat okoz a puszta tudatos létezés.
na ilyenkor van az, hogy a világ utolsó atomjánál is jobban gyűlölöm magam.
.
persze egyszer vicces is volt, aztán másodszor inkább csak hümmögtem már, na de baszdmeg hogy zsinórban harmadszor is? nem drága agyam, ez már nem poén.
húsvét memories, na abból is akad egypár...
tavaly például ferentzet utaztattam éppen haza.
aztán meg két napot strandoltam mert végre egyedül voltam.
.
mindennek örömére persze
olyat sikerült álmodnom
először a szomszéd kertjében egy picike szűk lyukon keresztül árult mindeféle apróságot (csokit, teát, fagyit) egy öregasszony. olyasmi volt, mint egy kriptalejárat, korhadt gerendákkal megtámasztva. apám és anyám állt ott mellettem, és vaníliafagyira kívántam rá, amihez a néni vizet tett fel forralni egy nagy lábosban. mivel várni kellett, megengedte, hogy lemenjek, és akkor láttam, hogy jobbról egy nagy teremmé szélesedik a hely, sötétkék drapéria a falakon és a plafonon, a belmagasság két szintet ölelt át. ablak csak egy picike lőrésszerűség volt, és valahonnan megszólalt a zene.
aztán szhelyen a belvárosban idegenvezetek, illetve azt hiszem bátyámat próbálom utolárni egy bronzszínű zuhanyrózsa miatt. ajánlatot kapok, és nem tudok igent mondani, de elutasítani sem. beállunk egy félig fedett belső üdvaros helyre, ahol nagy gerendaasztalok vannak, amikor a semmiből hirtelen hatalmas eső szakad le, annyi, hogy egymást is alig látjuk tőle.
akarom, miközben tudom, hogy nem kellene akarni, de valami azt mondatja, hogy nem kerülhetem ki, mert ez van nekem kiosztva.
faszom, de csak abba, hogy ezt nekem minden esetben el kell magyaráznom.
meg azt, hogy nyolc év után először van az, hogy nem jut eszembe az, hogy kikezdjek másokkal, vagy a feldobott magaslabdáikat lecsapjam, érthetően fogalmazva az, hogy félrekuffantsak. nincs az az égető ás fájdalmas hiányérzet, hogy nem vagyok megértve vagy megismerve, vagy hogy nem vagyok jó helyen.
még ha nem is teljes a dolog, mégha közelsem tökéletes, de valamiért (magam sem értem) nem pörgetnek azok a gondolatok, hogy 'mi lenne, ha, mert úgysem tudná meg'.
az optimista magyarázat az, hogy végre felnőttem és/vagy megtaláltam azt, aki (hahaha), a realista magyarázat pedig annyi, hogy most nem lenne ahhoz úgysem erőm-kedvem-energiám.
ki-ki kedvére választhat.
.
"Emlekszel, mikor leszoptal az autopalyan? Xxx"
kétségtelenül és megcáfolhatatlanul itt a tavasz, ha ilyen üzenetek unpredicted és unexpected záporára kell reggel ébrednem (ráadásul sms, úgylátszik újra divat lett, többen szoktak rá vissza...)
egyébként totál elfelejtettem volna, ha most így nem emlékeztetsz rá megint - nekem egy másik kép ugrott be a minap - talán a helyszínek azonossága miatt -, nevezetesen az egy már hűvösödő hétfő korareggelen a kfpu-ra érkezéskor, ahogy a kocsiból szállsz ki, és nekem valamiért bevésődik a vastag combjaidra ráforduló világos kordnadrágod képe, majd a következő másodpercben a kezem, amint a lopott üveggolyót a pohártartóba ejtem hangtalanul. akkor egyébként éppen egy másik, pár évvel korábbi, de kísértetiesen hasonló jelent ugrott be (csak üveggolyó nélkül), talán még a hónap is stimmelt, és hát valljuk be: az .intention. is...
viszont ezzel az üzenettel most elég sokmindenre kezdek el emlékezni, és vele együtt elgondolkodni azon, hogy vajon miért vannak ugyanolyan loop-ok újra-meg-újra az én életemben? (még akár az autópályán szopást is hozzávehetjük, pedig)
btw az ilyen üzenetekre mit szokás éspervagy illik válaszolni?!
.
nem,
nem kiszerettem belőle, hanem meguntam. és ezt mégnehezebb megértetni vele. vagy inkább hazudjak, és mondjam az előbbit? dehát hiszen már így is túl sok volt abból...
.
bizonyos szempontból meg
mintha újra tizenhét lennék, mert bizonyos helyzetekben - sajnos - viszonylag könnyen idomulok, még akkor is, ha az nem feltétlenül a jobb irány; és hát a leader kvalitásoknak is eléggé híján vagyok, ahogy voltam mindig is.
basszus hogy ebből mi lesz...
.
bár egyszer nekem intézne el egyszer ilyen gyorsan valamit (vagy bármit).
mondjuk értem a kapkodást; miután realizálta, hogy ő fog vele szopni, ha nem lép, mert ntől ugyan várhatná, annak kurvára kényelmes volt eddig is másokon élősködni, fel sem tűnne neki, ha most is ezt a trendet folytatná, csak nálunk, ráadásul amekkora burokban él a való világot illetően, még azt is meg merném kockáztatni, hogy az életbenmaradási esélyei abban az esetben elég rövid időre redukálódnának...
másrészről pedig azon kattogok, hogy nem volt-e ez egy kicsit gyors vagy hirtelen, nemtudom, hogy nem kellett volna-e inkább várni még pár hónapot úgy egyáltalán mindennel, kicsit hibásnak - jobban mondva bűnösnek - érzem magam, hogy csak így mint a majmok, jobb kéz-egyik ág, bal kéz-másik ág, jobb kéz-elenged, bal-markol, jobb-újra fog, bal-elenged... és az sem kellemes, hogy megy az önostorozás feszt is, hogy lehet mégiscsak én basztam el, hogy tehettem volna egy kicsit többet, vagy igyekezhettem volna mégjobban, vagy lehetett volna bennem több akarás, vagy csak kitatás, hogy nem feltétlen volt halálra ítélve az a kapcsolat, csak hibák voltak benne, amiknek a megoldásán talán nekem kellett volna jobban dolgozni, és akkor én vagyok a hibás, mert nem voltam elég kitartó, meg mert hátat fordítottam az első (sokadik...) adandó alkalommal, amikor lehetett... hogy én köptem rá erre az egészre a turhát, és így megérdemlek-e egyáltalán bármit is az élettől... (a komplexusaim persze azt mondatják velem, hogy egyértelműen NEM.) hogy talán nem a hibákra kellett volna annyira ráfixálnom a fókuszt, hogy talán nem is volt az olyan szar, mint ahogy magamnak hazudtam, és hogy nem kellett volna-e adni még egy (meg mégegy meg mégegy) esélyt mégiscsak...
nemtudom.
semmit sem tudok megint, még mindig.
.
igyekszem azt gondolni, hogy csak valamifele feltes es nem a vak irigyseg - vagy ami megrosszabb, a velemenye rolam - mondatta vele azt amit, illetve azt is igyekszem gondolni, hogy ez nem függ össze mással, és nem gondolja azt, hogy forditott esetben ez normalis. pedig valoszinuleg de, hiszen mas szemeben a szalkat is, sajatjaban meg...
aki örök második, én.
.
de szerintem
felesleges és kártékony hazudni magamnak és azt mondani, hogy nem, nem hiányzik lego-city.
igenis de. a színek, az illatok, a levegő, a táj (mennyire hülyén hangzik, pedig az), a nyelvek dallamai, a városrészek hangulata, a diverz arcok, az átlátszó fake csillogás, a soksávos autópálya, a szervezettség, a víz, a friss halak, géant, rövidnadrág-papucs, alkoholos italok, lakásban cigizni... az illatok, a színek, a fény, a levegő. a benzinkutak. a seggmosó zuhany. a homok. a vezetés a soha-ki-nem-használt jogosítványommal immár legálisan. az olcsó cigi és a flakonos víz. a kiváló minőségű ételek. a szokatlan alapanyagok. a metró. a taxik. a fények. ferentz.
főleg, amikor olyan blog és benne olyan fotók jönnek szembe, amik mindezeket előhívják bennem.
na ilyenkor pár órára kicsit mindig megnyomorodok.
és próbálom észben (!!!) tartani, hogy mi a fontosabb: a lelki békém (ami itt sem teljes azért) vagy az egzisztenciális nyugalmam (ami ott sem lenne teljes azért).
hát így vagyunk.
nem élhetek burokban és elzárva a külvilágtól.
sírni ér?
.
ez valahogy olyan
hogy
meg kell halnom ahhoz, hogy
újra élhessek.
.
jegyezd meg jól ezt a napot örökre:
kettőezertizenöt február tizenötödike.
.
vajon
mennyire ismerhet, ha a kétmondatos email második mondata az, hogy "Ne kattogj!!!!"
.
persze mit is várnék, meg aztán pont én ne panaszkodjak, de miért van az, hogy az érzelmi és a fizikális dolog rendre nem fedi egymást a kibaszott életemben? ennél virágnyelvebben nem tudom megfogalmazni, de persze hát miért ne írnám le: vagy baszunk vagy szeretjük egymást.
.
hát ja.
megint ott, egy gardróbszobában hagytak, ahol magassarkú cipőket rendezgettem a mályvaszín padlószőnyegen szorosan egymás mellé, hogy aztán majd lefényképezzem őket valami magazinnak wtf. a rendezgetés közben gondoltam, hogy akkor már felpróbálok egyet, a legmagasabb sarkút - volt vagy tizenhét centi -, hogy milyen benne a létezés. de csak fél párig juotttam, és bár egyáltalán nem volt furcsa érzés, felállni nem mertem benne.
és akkor az jutott eszembe, hogy például kampányolhatnék a nők azon jogáért, hogy igenis legyenek teljesértékű lénynek tekintve akkor is, ha a fancy buliba nem ribancnak öltöznek miniszoknyában és maxihhs-ben és full bálisminkben, hanem mondjuk miért ne vehetnének fel ők is egy elegánsabb sötét farmert egy pihepuha lapostalpú hasítottbőr cipellővel és galléros pólóval, mint a férfiak. nem azt mondom, hogy most ilyet nem lehet, hanem azt, hogy ha nő így tesz, akkor se nézzék már ki vagy le vagy semmibe. úristen, lehet, hogy ott helyben bele is zúgnék egy ilyen csajba.
na ilyenek.
azt meg magam sem értem hogy gondoltam, hogy hirtelen felindulásból méretek nélkül veszek sok össze nem illő függönydarabot és majd én összevarrom - a beszegés még hagyján, de hogy a büdösfaszomsem tudja összeilleszteni őket, az már eléggé kurvaélet.
főleg annak a tükrében, hogy csak a jóisten tudja azt még, hogy idén egyáltalán eljutok-e két napra györökre, áldassék a szent neved örökké egy és igaz királyunk.
erre a projektre még alszom egyet.
és végül nem tudom hova tenni vadidegen emberek olyanféle jóindulatát és kedvességét, hogy ismeretlenül felajánlják a segítségüket. egyelőre I'm ashamed to answer her, mert mégiscsak hogyan venné ki magát egy olyan visszamail, hogy köszi, de egyelőre még a dön... és amúgy meg még cvm si... szóval na.
ez az a fekete fullbody latex szado szett, ami fél mérettel kisebb lévén pont annyira szorít csak, hogy egy enyhe de konstans oxigénhiányos állapotot idézzen elő bennem, ami sokmindenben akadályoz, de a külvilág számára - miután ugye azt nem kell mondanom, hogy mekkora a sötétség és milyen jó vagyok camouflage-ban - tökéletesen észrevétlen.
ez az isoprinosine ha tényleg ez okozza ezt az enyhén high on border of stoned állapotot, akkor nemakaromabbahagyni! ráadásul menstruálok is, ami amúgy nem meglepő, mert a hónap jobb esetben csak tizenöt másik napján általában is.
"minek él az ilyen", szokták mondani
.
"aztán valamit csinálj az agyaddal a következő két napban légyszives."
azonnali, valamelyest tudattalan válaszreakcióm a lépcsőn lefelé menet egy feltartott, majd halántékhoz emelt mutató- és középső ujj halk 'phááung' hanggal kísért finom és apró rándulása.
shoot me in the head shoot me in the head - loopolt még bennem pár percen keresztül, mint egy mantra..
.
csak hogy elmondhassam
milyen gecijól indul ez az év is,
másfél hónapnyi halogatás után végre ráveszem magam, hogy lehúzom a szőrt a lábaimról géppel, lelkileg rákészül, fájdalomküszöböt feljebbtol, eszik előtte, mert sokáig fog tartani, veszem elő a professzionális fost, fejet cserélek, világítást állítok rá, erre baszdmeg nem az van, hogy a kikúrt aljzat NEM KOMPATIBILIS és nincs átalalkítóm (természetesen, az se)??!
és ez ráadásul ma pont elég ahhoz, hogy bőgjek is rajta.
faszom.
akkor cigizzünk inkább.
és így fürdeni hajatmosni és kimozdulni sincs kedvem már.
.
jó, akkor itt most lehet, hogy elnézést is kérek egyúttal, de meggondoltam magam, nem akarok én senkinek lenni sem a fél-, sem akár az egész segge vagy amolyan -félesége.
meghagyom ezt azoknak, akik komolyan azt gondolják, hogy ennyi teszi teljessé az életüket.
továbbra is hányok a boldog párok látványától, és ez tudom talán nem normális a normális világban, de nem akarok (vagy nem is tudok?!) tenni ellene.
felőlem annyi partit rendezünk, amennyit nem szégyellünk és ott, ahol nem szégyelljük, oda megyünk utazni, ahová csak akarunk (leginkább sehová, mert sosem lesz annyi pénz a zsebemben) gyászút vagy üzleti vagy akármilyen címen, de nem - és ebben egyre csak biztosabb vagyok -, nem akarok én sem klasszikus, sem hagyományos, sem vidéki, sem romanticizáló, sem rendhagyó, sem téli, sem stílusos, sem semmilyen "since we've been fucking for some time, let's give it an official camouflage" eseményt és dolgot.
engem ne mentsen meg senki, akit én nem szeretnék
.
delfinnel úszni ás figyelni a levegővételre a végtelen és mély vízben.
szűk csigalépcsőn fel sem tudni indulni, mert a korlát függőleges és a sugara kisebb mint én keresztben.
rövidre vágatni a hajam.
annyi rágót tömni a számba - mert nem tudom elutasítani amikor kínálják - hogy végül nem tudok tőle megszólalni és beszélni.
nyilvános vécé előtt várakozni, ahol egy vékony fiatal gyerek kezd el molesztálni.
utazni valahová, busszal.
és
az a rengeteg kibaszott dezsavü.
ami szerintem azok az álmok, amikre bár ébredés után még nyúlnánk, de már nem érjük el és átmeneti feledésbe vesznek.
de igazából csak annyit akartam most írni, hogy
NEMJÓ.
meg hogy talán az a sokminden ami annyira nyom már, hogy állandó a hátfájás, sosem lesz többé lerázható.
a lelkiismeretfurdalás és bűntudat halálig kísér.
.
mondjuk ez a szomszéd fűje dolog rám szokott azért törni olykor, de ravasz, mert együtt jön azzal a másikkal, a keserűen lesajnáló gondolatokkal.
egyébként most azon trippelek éppen, hogy pamplonaban a dombtetőn sétálva mikre csodálkoztam rá: a fák koronái között futó hidakra, amikről d jutott eszembe, a száraz pálmaág a paplak erkélyére rögzítve, amiről z, és a lekerített stadion körüli táblákon a látványtervek és fotók, különösen egy, amin a fehér horgolt térdzoknis népviselet egy darabját mutatták, amiről meg az egész, savanykás ízű, halvány, hűvös gyerekkorom.
aztán indulás előtt még a ragtapaszok felhelyezése a sarkaimra.
tulajdonképpen még elégedett is lehetnék, DE/HA ...
.
"anyuka, nemakarok még hazamenni! látod, süt a nap, és még nem csúsztam le tizenötödször is a csúszdán és arra a kék libikókára még fel sem ültem! és a hintát sem hajtottam még meg! anyuka, lééécci, ne menjünk még haza a játszótérről! nem, nem vagyok éhes! játszani akarok még, naaa, lécci, csak még egy kicsit!"
