... we get the whole spectrum in every Bubble.

.

faszfej vagy - jó ember vagy - önző vagy - nem vagy rossz ember

akkor ezek szerint baszunk.
minden egyes ilyen alkalommal azzá az alig négyéves gyerekké változom belül, aki nem érti, hogy mi történt körülötte hirtelen, hogy hová lettek azok az emberek, akikben megbízott, és hová lettek a színek és a fény a világból, a hangok, amik mesét mondanak neki, a karok, amik ölelik, a kezek, amik simogatják és copfba fésülik azt a pár szál vékonyka haját.
ehelyett beteríti valami irtózatos büdös nyúlós-ragadós fekete kátrányszerű hideg massza, ő maga mintha lebénult volna ha akar sem tud mozdulni és a könnyek egyedül, amik melegítik az arcát.

.

mert

kibaszott nehéz ám csak egyáltalán valahogy lenni, pillanatokra kiszakadni a rosszból, hatalmas erőfeszítés ellentartani annak a mellkast préselő érzésnek, ami kiszorítja a levegőt a tüdőből, hogy pár másodpercre, vagy talán egy fél percre, de elfeledkezhessek róla, persze nem így megy ám ez: visszakapom, és minél erősebben tartok ellent, annál erősebb a nyomás is.
nem emlékszem, hogy mikor is voltam utoljára olyan igazán jól.
most is csak létezem, végtelen ideje.

.

van bennem ez az élninemakarás.

hogy ugyan létezem, lélegzek, mozgok, ha beteg vagyok gyógyszert szedek, ha kell mindennap fürdök, ha már nagyon éhes vagyok eszek is, de mégis, ott legbelül, olyan nagyon értelmetlennek látom én ezt az egészet... :( úgysemérted, senkisemérti.

.

persze mit is várnék, meg aztán pont én ne panaszkodjak, de miért van az, hogy az érzelmi és a fizikális dolog rendre nem fedi egymást a kibaszott életemben? ennél virágnyelvebben nem tudom megfogalmazni, de persze hát miért ne írnám le: vagy baszunk vagy szeretjük egymást.

.

de most komolyan, nem tudom már mit merjek írni arra a kérdésre, hogy "és kivel mennél ki a tópartra most legszívesebben?" mert azt juttatta eszembe, hogy tavaly pontosan egy éve ilyenkor lőttem azt a képet, amin ez állt: "now is good."