.
aha, hogy a harmadika az nem tizedike? sajnálom, hogy csak most tudatosult. ettől még nem kellene a kurvaanyámba elküldeni (mondanám, hogy mindegy, mert már megszoktam, de nem, ezt nem igazán lehet megszokni). megszökni azt igen, de annak meg mi értelme? miért én mondjam, ha másnak úgyis jobban megy? miért rám kell haragudni, ahelyett, hogy a saját háza táján nézne inkább körül és megkeresné az igazi okot? arra, hogy miért közel azonos a pattern, és arra, hogy egy olyan, még ha belepusztul is de kitart ember, mint én, eljutott idáig? hogy nekem talán nem esik nehezemre minden nap emlékeztetni magam rá, hogy nem, nem jó az úgy, és viselni azon következményeket, hogy ami már nekem is sok, azt éppen azokra borítom, akik a legkevésbé érdemelnék meg és ettől mérhetetlen lelkifurdalásom is van (mindennek tetejébe)? tényleg az kell, hogy legyen valaki, akit hibáztatni lehet, mert elviselni a keserű valóságot sokkal fájdalmasabb lenne, annyira, hogy esetleg változtatni kéne? hogy még mindig, a mai napig nem egyenesek a szándékok, és minden az egóról szól cukormázas bevonattal? aztán ha így sem csúszik a keserű pirula, akkor lehet nagykanállal a szájat kifeszítve a torkon lenyomni? és ha azt mondom, hogy nem? mit változtat? lehet rajta megsértődni, igen, és akkor ismét ott tartunk, hogy rám pattant vissza a labda, az a labda, amit nem is én dobtam el.
jézusom, de fáradt vagyok én már ehhez...
miközben, és még mindig, én nem hibáztatok senkit. nekem is szar, másnak is szar, legalább az egyenlet stimmel.
szép szavak
üres szavak
