.
"anyuka, nemakarok még hazamenni! látod, süt a nap, és még nem csúsztam le tizenötödször is a csúszdán és arra a kék libikókára még fel sem ültem! és a hintát sem hajtottam még meg! anyuka, lééécci, ne menjünk még haza a játszótérről! nem, nem vagyok éhes! játszani akarok még, naaa, lécci, csak még egy kicsit!"
.
azt álmodtam, hogy letörik egy kis darab a fütyülős cserépmadaramról, de kapok ragasztót, visszaragasztom. társaság gyűlt össze, beszélgetnek egy nyitott konyhás helységben. a madarat a pultra tettem.
kicsik később visszamegyek, és látom, hogy a máz lehullott róla, ahogy a ragasztó melléfolyt és odatapadt a pulthoz. felszedegetem, vannak közötte tükördarabkák is, picik, nehéz lesz visszaragasztani, tudom.
aztán odajön zs és azt mondja, menjünk el egyet sétálni. ismerem az utat, láttam már másik álomban. elindulunk, de nem a járdán, hanem az útszélen, szembeforgalommal. szakad az eső és besötétedett, én meg látom és ugyan nevetve, de kissé félve mondom neki, hogy hiszen én mezítláb vagyok, és már most kezd fázni a lábam, ahogy az útszélen hömpölygő eső mossa. belémkarol, így megyünk, persze nem egy sétagalopp, mert az eső továbbra is szakad, és figyelni kell a sötétben a szembeforgalomra. aztán megáll mellettünk egy taxi, nehéz kerülni, ráadásul pocsolyában állunk éppen, kellemetlen. meg kell várnunk, amíg kirakja az utasát és továbbindul.
átmegyük az úton és megállunk egy nagy fekete rácsos kapunál, és akkor rajtam valami hihetetlen mértékű félelem fut át, és azt mondom neki: ne haragudj zs, de én oda most nem akarok bemenni. és közben nézek rá, rettegéssel a szemeimben. kicsit csodálkozik, hiszen azt mondja hogy ott bent van az a ház, ahol ő lakik és én mondom már csak félig magamban, hogy tudom-tudom, éppen azért... de elindul velem vissza. kicsit megkönnyebbülök és azt mondom neki, hogy "elmondom, miért nem akarok bemenni", de meglepő módon csak nehézfalú néma buborékok pattannak fel a torkomból. megijedek. rámnéz és megkérdezi, hogy mit is mondtam? és akkor én minden erőmet beleadva próbálom elmondani, hogy miért nem akarok bemenni oda, de semmi hang nem jön, biszont a torkom szorul és záródik, levegő nem megy be, és akkor én már csak a fejemben vagyok, a testem elerőtlenedik teljesen, és végülis kilehelek még magamból annyit: "mindegy..." mielőtt összecsuklom és elvesztem a kapcsolatot a világgal és a valósággal.
a történethez hozzátartozik, hogy ez a ház sokszor visszajön, egy domboldal tetején áll, sokan lakták-lakják, nagy előlépcső vezet a bejárati tornácra, bent a szobák külön kis lakások szinte. nincs jó állapotban, szedett-vedett, ahogy a ki-be költözők igényük és lehetőségeik szerint nyúlnak hozzá. temető veszi körül, ami régi, nincs használatban, valahogy mégis használva van. én azt akartam neki elmondani, hogy azok a dolgok, amiket ottbent láttam, nem jók, és azokat az álmokat, amiket ott álmodtam, de ugyanaz a valami akadályozott most is, ami akkor azokban az álmokban a rettegésig fokozódó félelmet okozta.
azért mentünk oda, mert halottak napja volt.
a kerítés pedig az egyetem kerítése.
.
upsz, mitörténthirtelen az augusztussalszeptemberreloktóberrel és azzal a kilencven nappal?! hééélló, kérem vissza, nemfigyeltem!
ízlelgesd a szót: N O V E M B E R .
.
az meg már milyen, hogy kurvára meggyőzhető vagyok bármiről és annak az ellenkezőjéről is
p mellett a legnyomósabb érv a szex - ja, nem. az, hogy nem kellene neki gyereket szülnöm és még csak magyaráznunk sem kell egymásnak, mert ugyanazon érvrendszer alapján jutottunk el erre egymástól teljesen függetlenül nemagyarázzammártovábbafaszom
lőjetek le.
.
"Ezeket a pillanatokat szeretem, amikor nem csinalsz semmit, ezek az elmeselhetetlen es leirhatatlan formai es hangjai a letezesnek, amikor felfogod es atfolyik rajtad a szin, az ido, az illatok, tudod hogy ha megered, hetven ev mulva is vissza fogod tudni idezni magadban a percet, mikozben annak a fajdalmas gyonyoruseget elvezed, hogy keptelenseg atadni, megosztani, elmeselni. A langyos napfeny meleget, a hirtelen serkeno fu zoldjet az enyhe lejtesu arokparton, a feketeve szenesulo szololevelek halk zorgeset, a napfeny feherjet, a tavoli szigligeti part nyarfasoranak allandoan valtozo paras szinet, a to feszulo vegtelensegeet. Ilyenkor eszre sem veszed a tuzcsapot, a rokkantmatricas szuzukit, a cigire gyujto fickot ket malomkerekkel arrebb, a muanyag informacios tablat, mert annyira abszurd reszei az elmenynek, hogy az agyad inkabb kizarja.
A gondolatnal gyorsabban szeretneek tudni irni, hogy ne kelljen lassitanom es emiatt reszleteket elveszitenem.
Szeretek egyedul lenni."
