.
be is borult délutánra, meg hideg volt, és különbenis, engedjem meg magamnak az agonizálást, a fejem is fájt már, de aztán kiléptem egy cigire a teraszra és felnéztem az égre, és furcsán párás volt a levegő, homokszínűek a felhők, úgyhogy valami hirtelen érzés miatt magamra kaptam az újonnan szerzett - még nedves - táskát (ezúton is kösz, már el is felejtettem, milyen hasznos kis shit egy ilyen gürteltasche), meg a fényképezőt és legurultam mezítláb a mólóra, már a sínen átzökkenve tudtam, hogy valami van, és akkor megláttam a hatalmas szivárványt, pontosan a móló hossztengelyében, szinte egyenesen felfelé, ív nélkül, ott abban a pillanatban kikapcsolt az agyam és csak az volt bennem, hogy gyorsan-gyorsan gurulj a végéig, ebből az állapotból csak a járdán nekemugró rohadék kis korcs zökkentett ki, de fel nem zaklatott, és akkor láttam, életemben először, szivárványt a balaton felett...
és nem értem, hogy emberek hogyan képesek nem elvarázsolva bámulni egy ilyen jelenséget, háttal állva neki fagyizni, meg gyógykezelésekről és pénzről beszélni, meg a köcsög idáról, aki éppen a ferivel kavar, mekkora kurva, de a fekélyek csak nem akarnak múlni, és a halak sem rabolnak, ehh, micsoda szar ez az egész, én meg ott vagyok ennek a tökéletesen másik oldalán, és hálás és boldog, hogy láthatom, és sírnék is, de az buta dolog, szóval csak nézem és pörgök és fényképezek, ami közel sem adja vissza a látványt, és konstans a mosoly a fejemen.
van az az érzés, hasonló a szerelemhez, de nem lehet leírni, ami kitölt odabent mindent ilyenkor.
az élet apró boldogságmorzsái.
éppen este hét óra kettőkor.
aztán a menetrendszeri hétötvenes gyors, ami most már kék és csak három kocsiból áll, és már sötét is van szinte, mire ideér, majd fel a lépcsőhöz, gyalog, mert a lábaim könyörögnek a mezítlábazásért, megállni a nyolcas harangozást végighallgatni, majd bolt, info, és vissza.
ha ilyen egyszerűen rendezett lehetne az életem.
