.
a magassarkúban való közlekedést egészen erősen párhuzamba tudom állítani a mindennapos hosszútávú, bakancsban való gyaloglással - szinte sírsz, amikor fel kell venned, mert az ujjacskáid sikoltanak a térért és levegőért, aztán kis idő múlva megszokod, észre sem veszed szinte (leszámítva az alattomos, olykor-olykor belenyilalló fájdalomszerűséget, amit inkább csak jelzésnek hívnék), majd pár óra elteltével a felvételkor érzett fájdalom megháromszorozódik, és nem csak a lábfejed, de az egész lábad hosszában betontömbbé változik és viszketsz a bőröd alatt az érzéstől... ilyenkor két dolgot lehet tenni, a végeredmény ugyanaz: továbbra is fájni fog. az egyik, hogy leveszed, kiszabadítod a lábfejeket, vársz egy kicsit és kezded előről, a másik, hogy nem veszed le, megállsz, megpróbálsz nem terhelni rá, majd mész szépen tovább és megpróbálsz nem gondolni rá. kitűnő fókuszgyakorlat.
mindez nem vonatkozik a hátizsákcipelésre, ott a legjobb tanácsom az, hogy csak akkor vedd le, ha nagyon muszáj, ha legalább egy órára megállsz, és kell belőle valami, vagy amikor megérkeztél...
különben jó lábaim vannak mindkettőben, kár, hogy ezt sem magamnak sem másnak nem hiszem el.
a kétezerhatban vett gyerekfarmer még mindig jó rám és hordható méretű... semmit sem nőttem azóta.
