... we get the whole spectrum in every Bubble.

.

és aztán van, amikor átlépi a quite annoying stációt és már fájdalmat okoz a puszta tudatos létezés.

na ilyenkor van az, hogy a világ utolsó atomjánál is jobban gyűlölöm magam.

.

ez valahogy olyan
hogy
meg kell halnom ahhoz, hogy
újra élhessek.

.

jegyezd meg jól ezt a napot örökre:
kettőezertizenöt február tizenötödike.

.

és tudom,
hogy ezt a felületet szigorúan personal issue-khoz tartom fenn, és hogy elnézést, mert nem is szoktam ilyet, de ez most már kezd annyira felzaklatni (nem ez a jó szó rá - inkább megrettenteni), hogy nem tudom szó nélkül hagyni:
ha ez így megy tovább - márpedig így megy, sőt, mégyígyebbül -, akkor félre fogok előbb-utóbb rakni minden mást, és ellépek innen a picsába AMIG LEHET.
mert én nem akarok egy olyan országban élni, ahol hülyének van nézve a többség, ki van használva a többség, jogfosztott a többség, rabszolgasorban van tartva a többség, el van némítva a többség, be van börtönözve a saját országába-városába-falujába a többség, ahol visszafelé megy az idő, ahol a fejlődés helyett leépül a többség, ahol a kilátások a többség számára az idő haladtával nem növekszenek, hanem mindinkább csökkennek, ahol nem képes kulturált emberhez méltó életet élni a többség, mert. lásd összes többi indokot fentebb.
én nem akarok gyomorgörccsel kelni minden nap, hogy ma vajon mennyivel és mihez van kevesebb jogunk. nekem és a barátaimnak, meg annak a sokezer ismeretlennek, akikre elég ránézni, hogy érezzem és tudjam mit éreznek.
egy országban, ahol anélkül van háborús állapot, hogy még csak háború sincsen.
nekem ez NEM FÉR BELE.
ésmégmindigénkérekelnézést.

.

hát ja.
megint ott, egy gardróbszobában hagytak, ahol magassarkú cipőket rendezgettem a mályvaszín padlószőnyegen szorosan egymás mellé, hogy aztán majd lefényképezzem őket valami magazinnak wtf. a rendezgetés közben gondoltam, hogy akkor már felpróbálok egyet, a legmagasabb sarkút - volt vagy tizenhét centi -, hogy milyen benne a létezés. de csak fél párig juotttam, és bár egyáltalán nem volt furcsa érzés, felállni nem mertem benne.
és akkor az jutott eszembe, hogy például kampányolhatnék a nők azon jogáért, hogy igenis legyenek teljesértékű lénynek tekintve akkor is, ha a fancy buliba nem ribancnak öltöznek miniszoknyában és maxihhs-ben és full bálisminkben, hanem mondjuk miért ne vehetnének fel ők is egy elegánsabb sötét farmert egy pihepuha lapostalpú hasítottbőr cipellővel és galléros pólóval, mint a férfiak. nem azt mondom, hogy most ilyet nem lehet, hanem azt, hogy ha nő így tesz, akkor se nézzék már ki vagy le vagy semmibe. úristen, lehet, hogy ott helyben bele is zúgnék egy ilyen csajba.
na ilyenek.

azt meg magam sem értem hogy gondoltam, hogy hirtelen felindulásból méretek nélkül veszek sok össze nem illő függönydarabot és majd én összevarrom - a beszegés még hagyján, de hogy a büdösfaszomsem tudja összeilleszteni őket, az már eléggé kurvaélet.
főleg annak a tükrében, hogy csak a jóisten tudja azt még, hogy idén egyáltalán eljutok-e két napra györökre, áldassék a szent neved örökké egy és igaz királyunk.
erre a projektre még alszom egyet.

és végül nem tudom hova tenni vadidegen emberek olyanféle jóindulatát és kedvességét, hogy ismeretlenül felajánlják a segítségüket. egyelőre I'm ashamed to answer her, mert mégiscsak hogyan venné ki magát egy olyan visszamail, hogy köszi, de egyelőre még a dön... és amúgy meg még cvm si... szóval na.
ez az a fekete fullbody latex szado szett, ami fél mérettel kisebb lévén pont annyira szorít csak, hogy egy enyhe de konstans oxigénhiányos állapotot idézzen elő bennem, ami sokmindenben akadályoz, de a külvilág számára - miután ugye azt nem kell mondanom, hogy mekkora a sötétség és milyen jó vagyok camouflage-ban - tökéletesen észrevétlen.

ez az isoprinosine ha tényleg ez okozza ezt az enyhén high on border of stoned állapotot, akkor nemakaromabbahagyni! ráadásul menstruálok is, ami amúgy nem meglepő, mert a hónap jobb esetben csak tizenöt másik napján általában is.

"minek él az ilyen", szokták mondani

.

"aztán valamit csinálj az agyaddal a következő két napban légyszives."
azonnali, valamelyest tudattalan válaszreakcióm a lépcsőn lefelé menet egy feltartott, majd halántékhoz emelt mutató- és középső ujj halk 'phááung' hanggal kísért finom és apró rándulása.
shoot me in the head shoot me in the head - loopolt még bennem pár percen keresztül, mint egy mantra..

.

csak hogy elmondhassam

milyen gecijól indul ez az év is,
másfél hónapnyi halogatás után végre ráveszem magam, hogy lehúzom a szőrt a lábaimról géppel, lelkileg rákészül, fájdalomküszöböt feljebbtol, eszik előtte, mert sokáig fog tartani, veszem elő a professzionális fost, fejet cserélek, világítást állítok rá, erre baszdmeg nem az van, hogy a kikúrt aljzat NEM KOMPATIBILIS és nincs átalalkítóm (természetesen, az se)??!
és ez ráadásul ma pont elég ahhoz, hogy bőgjek is rajta.
faszom.
akkor cigizzünk inkább.
és így fürdeni hajatmosni és kimozdulni sincs kedvem már.

.

- blablabablabla (apám)
- blablabla (anyám)
- azt mondta, hogy ha feljebb megy sem került volna a vihar fölé. (perdita)
- ja tényleg, el is felejtettem, hogy te ezt érted, amit mondanak. (apám)

anyám grimaszt vág.
perdita grimaszt vág.

hát így állunk.
azért hadd ne köszönjem meg az állandó figyelmességet és szeretetet, ami felém irányul.