... we get the whole spectrum in every Bubble.

.

bár egyszer nekem intézne el egyszer ilyen gyorsan valamit (vagy bármit).
mondjuk értem a kapkodást; miután realizálta, hogy ő fog vele szopni, ha nem lép, mert ntől ugyan várhatná, annak kurvára kényelmes volt eddig is másokon élősködni, fel sem tűnne neki, ha most is ezt a trendet folytatná, csak nálunk, ráadásul amekkora burokban él a való világot illetően, még azt is meg merném kockáztatni, hogy az életbenmaradási esélyei abban az esetben elég rövid időre redukálódnának...
másrészről pedig azon kattogok, hogy nem volt-e ez egy kicsit gyors vagy hirtelen, nemtudom, hogy nem kellett volna-e inkább várni még pár hónapot úgy egyáltalán mindennel, kicsit hibásnak - jobban mondva bűnösnek - érzem magam, hogy csak így mint a majmok, jobb kéz-egyik ág, bal kéz-másik ág, jobb kéz-elenged, bal-markol, jobb-újra fog, bal-elenged... és az sem kellemes, hogy megy az önostorozás feszt is, hogy lehet mégiscsak én basztam el, hogy tehettem volna egy kicsit többet, vagy igyekezhettem volna mégjobban, vagy lehetett volna bennem több akarás, vagy csak kitatás, hogy nem feltétlen volt halálra ítélve az a kapcsolat, csak hibák voltak benne, amiknek a megoldásán talán nekem kellett volna jobban dolgozni, és akkor én vagyok a hibás, mert nem voltam elég kitartó, meg mert hátat fordítottam az első (sokadik...) adandó alkalommal, amikor lehetett... hogy én köptem rá erre az egészre a turhát, és így megérdemlek-e egyáltalán bármit is az élettől... (a komplexusaim persze azt mondatják velem, hogy egyértelműen NEM.) hogy talán nem a hibákra kellett volna annyira ráfixálnom a fókuszt, hogy talán nem is volt az olyan szar, mint ahogy magamnak hazudtam, és hogy nem kellett volna-e adni még egy (meg mégegy meg mégegy) esélyt mégiscsak...
nemtudom.
semmit sem tudok megint, még mindig.

.

a legszarabb érzésekkel álmodni és régieket újra átélni álmunkban. most például egy szakítást. nem konkrét személyekkel, nem a konkrét sztorit, csak az érzést magát.
ehh...

.

ma például
tök szomorú vagyok. és nem szeretem azokat a napokat, amikor szomorú vagyok. az ilyen napokon mindig rengeteg kérdés pörög bennem. meg kétségek. meg milettvolnahak. az ilyen napokon mintha kiengedne az a régóta fagyaszott szarvaspörkölt. és felúszik a kocsonyás zsír a tetejére.
nem szeretem ezeket a napokat.

.

persze biztosan mindenki nyugodtabb lenne, ha én is inkább beszopnám magam valami öreg gazdag seggarc kegyeibe, biztosítandó a jövőmet és az anyagi jólétet, de kösz, olyan áron még egy zacskó ropi sem kéne, nemhogy _létbiztonság_.

más. engem kurvára nem illik azzal a zsarolás-féleséggel rettre bírni, hogy ha én nem állok bele az ügybe, annál tovább fogja a nyugger-hotel all inclusive ellátását élvezni és a vérüket szívni, na meg az idegeiket szaggatni. anyámat sajnálom csak igazán. baszdmeg a két kezét összetehetné, hogy a semmivel többet lapátolt össze mint bárki munkával a környezetében, de még így sem hallgat senkire és hozza az ostobábbnál ostobább döntéseit, gyakran száznyolcvan fokos fordulatokkal. ne kívánjak rosszat senkinek, de remélem még halála előtt felnyílik a szeme és fájdalmas lesz a felismerés.

nem mellesleg ekkora mértékű szarrágás után tőlem aztán ne akarjon még egy szívószálat se, nemhogy szivességet és jópofát a dologhoz, HAH!

.

remelem, hogy egy ev mulva mar nem itt.

es hogy lesz ido lelépni, amig még lehet.

.

igyekszem azt gondolni, hogy csak valamifele feltes es nem a vak irigyseg - vagy ami megrosszabb, a velemenye rolam - mondatta vele azt amit, illetve azt is igyekszem gondolni, hogy ez nem függ össze mással, és nem gondolja azt, hogy forditott esetben ez normalis. pedig valoszinuleg de, hiszen mas szemeben a szalkat is, sajatjaban meg...

aki örök második, én.