.
gyakorlatilag sosem beszélek hangosan álmomban, de az éjjel arra ébredtem egy pillanatra, hogy saját magam hallom, amint azt mondom: "I'm not perfect." és közben tudtam, hogy ezzel nincs semmi baj, ez így van jól. mert mindenki tökéletlenül tökéletes. z meg nézett rám kicsit furcsán és kérdően.
.
dédanyám (aki nem a vér szerinti rokonom volt, mert nagyanyám szülei meghaltak valamikor a kilencszázas évek elején egy járványban, így nagyanyám oda lett adva egy tehetős, gyermektelen földművelő házaspárnak) egyedül lakott egy házban az erkel utcában. nagyanyám, aki akkor már szintén egyedül, minden nap átjárt hozzá a masszív fekete bicilkijén, olykor kapát, gereblyét, máskor vödröt hurcolva a kormányon és csomagtartón - két utcával arrébb élt. vitt neki ebédet és vacsorát, fürdette, gondozta a kertjét. dédanyám a három szobás, hatalmas istállóval rendelkező házból egy kis szobát - az elsőt, a tisztaszobát - használta csak, állatokat már nem tartott. a nagy kapu melletti kis ajtó mögötti verandán mindig fejtettbab száradt újságpapíron, befelé menet aprókat léptünk rajta, hogy kiperegjenek a babszemek. a konyhában félhomály, a szobába ritkán mentünk be. sparhelt, egy kis asztal sámlival, régi kis konyhakredenc és a farakás a fonottkosárban, ennyiből állt. a tisztaszoba közepén egy nagy tömörfa asztal, jobbról egy fej- és lábtámlás ágy, hatalmasra rakott dunyhákkal -ezen aludt dédanyám. az ágy alatt ágytál, a falon az időtől megsötétedett képek. a másik falnál is volt ágy, de az annyira beolvadt a falba, hogy szinte észrevétlen volt. hajópadló, kopott háziszőttes szőnyeggel terítve.
dédanyámnak derékig érő, hamuszürke haja volt, amit nagyanyám minden nap akkurátusan végigfésült, befont, gumi helyett kihullott hajszálat használt elkötözésre rendkívül gyors mozdulatokkal, majd kontyba tekerte és hajtűvel tűzte meg. dédanyám púpos volt, szinte kilencven fokban hajlott a háta. ahogy mesélték később, rázuhant a pajtaajtó, csoda, hogy túlélte. sokmindent túlélt. kilencvenhárom évesen halt meg, az utolsó karácsonyán emlékszem, hogy anyám kekszet csomagolt neki, és én sírtam, amiért nem jutott elég díszpapír rá. akkor még nem értettem, hogy van az az idő, amikor az élet minden napja már csak visszaszámlálás. apró karácsonyfája volt, a nagy faasztalra állítva a szoba közepén, láttam alatta a kekszet. piskóta. kihullottak a fogai, rágni már nem tudott. azt hiszem ekkor már pelenkázni is kellett. nagyanyám, a maga negyvenöt kilójával és százötven centijével, hajatlan fejbőrét mindig kendő alá rejtve, minden nap kijárt hozzá és tisztába tette. mert úgy illik, mert ez a hála, még akkor is, ha egész életében szolgálni volt csak hivatott őket.
nagyanyámnak négy gyereke volt. meg azok a meg-nem-születettek, amikről nem tudunk.
aztán egy nap anyám mondta: meghalt a dédi.
.
a foci vb-kről akartam írni hosszabban, de aztán mostanra csak annyi maradt meg, hogy
akkor jöttünk össze
kétezerhatban dáviddal, kétezertízben bonoboval
néztük végig
az első
és a második volt-om.
mindkétszer sopronban.
rákok
