.
mondjuk az jó lenne, ha végre tudnék örülni más örömének ahelyett, hogy még szomorúbbnak érezném magam, amikor jó hírt hallok másokról...
Szólj hozzá!
.
azt álmodtam, hogy már nem élek. eltartott egy kis ideig, mire rájöttem...
a hátamon feküdtem, félhomály volt. felfelé néztem az (- akkor még azt hittem -) az égre, és furcsa, de szép volt, érdekes. a felhők (- amikre akkor még azt hittem, hogy azok -) fodrosak voltak, mint egy vizinövény, zöld széllel és bordó középpel, apró, kerek levelűek. lassan, hullámozva mozogtak, és én csodálkoztam, hogy milyen szép. egy vörös macska is lenézett a növények között. esett az eső, különös volt, mert nem ért le hozzám, mintha megállt volna egy felettem lévő üvegszerűségen, és furcsa módon 'felfelé' is esett. csodálkoztam, mert tudtam, hogy vizes vagyok, mégis, a cseppek megálltak felettem egy méterrel és gyönyszerűen pattantak rá. és akkor hirtelen rájöttem: víz alatt vagyok, az iszap melegében fekszem, és a vízfelszínt látom alulról... ezért nem ér az eső, és ezért vagyok mégis nedves. ezzel a felismeréssel együtt rádöbbentem arra is, hogy már nem élek. nem akartam újra élni, de ki akartam valahogy jutni a tóból, mert tudtam, hogy az ismerőseim nem tudják hol vagyok és mi történt velem, és nekem valahogy szólnom kell nekik. megpróbáltam, és komoly koncentrálással elemelkedtem az aljától - de a testem maradt, csak valami könnyű és egyszerre borzalmasan nehéz létezésszerűség emelkedett meg velem. lebegtem, felfelé, de nagy erőfeszítés kellett hozzá. és aztán eljutottam a felszínig és nem ment tovább. nem tudtam áttörni a vízfelszínt, és tudtam, ha sikerülne is, akkor sem látnának és nem tudnék jelezni, hogy itt vagyok, hogy ez vagyok, mert én már más létformában vagyok... nagyon akartam levegőt venni, de nem ment, hiszen a testem már nem volt velem. és akkor felébredtem, nem hirtelen, hanem csak fokozatosan, arra, hogy a hátamon fekszem és próbálok levegőt venni, ami megy is, de kifújni már nem tudom az orromon...